Szegény vagyok, koldus
az ingemen,
árva-anyátlanul
keresem kenyerem;
vetetlen földemet
kilopták alólam,
fejem, műveletlen,
hajtom hát a sírba.
Telihold, kedvesem,
legyél most új ruhám,
magányos fák fölött,
ne keress új Hazát!
Vidd el hírünket,
itt nyugszik jó magyar,
kezünkből kihullott
már a kard,
gerincünk nem hajlott,
kerékbe tört,
halmozta hát a kínt,
mint más gyönyört.
Itt éltünk, hazánk volt
Földanyánk,
magyarul szólt a
hangrobbanás,
a föld nyelve lett
békés harangunk,
s háborgók helyett
nem haragszunk,
bizonyságtáblával
jöttünk le
e világra,
Isten engedélye
passzportunk
életre-
halálra.
Gazdag segítőink,
lélekben előttünk,
büszkén tanítottak
Olümposz hegyén is.
Virágzott a tél is,
létünk egy nagy család,
hosszú életünket
nem fedte rút csalán,
szórta gyémánt s arany
koszorúja, bőség,
természetszeretőnk
lett a magas s kék ég.
Szép ország, szép orcánk,
hej, de igen tetszett,
magaron felhízott
uraknak a gangon,
vitték a jó búzánk,
mintha ingyen adnák,
nyittak’ padlást-pajtát,
raboltak, s nem bánták.
Vissza-visszatértek,
bárhol építkeztünk,
besomfordált képük
méregkeverő lett,
leváltottak királyt,
helyükre beültek,
drága lett a viszály,
fák-aratott aszály
génjeikbe marva
lett vírusunk
tetteinkbe oltva;
vérszerződésünket
széttépte az érdek,
turáni átkot sző
múltunk tetterőnkben,
háborúknál nagyobb
pusztítást a fejben,
már az is jó,
ha nem jó már
semmi,
a csillagok
hajukat tépve,
szólítanának,
magyarként hívják
az elbitangolt
csordákat,
magyarként
vívják
harcainkat,
helyettünk…
Sír a déli szél,
csontjainkba
vesztünk.
Örök életünket
mégsem vehetik el.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése