Vajon meddig tudjuk leplezni vágyainkat, meddig tudjuk játszani
a nagy színészt,ki szirom-könnyedén mondja fel szerepét, és
alakítja Jágó cselvetéseit, vagy Otelló gyilkos féltékenységében
a felismerhetetlenségig megbújik, de mesélhetné Lear-királyként, hogy
nehéz a választás, bármely korban is élünk, és lehetne akár hősszerelmes, ki
félőrülten a vágytól, hogy megpillanthassa kedvese árnyékát, fejjel
megy a kivont kardnak, mert álszentül hiszi, ő lett a
kiválasztott, a legyőzhetetlenség bábjában feszengve, s mikor egy
kőkemény tárggyal a koponyacsontján vágják, eszméletlen zuhanását,
ezen már ő sem csodálkozhat, nem kíséri tapsorkán…Közben viharok
jönnek, s mennek, ő még továbbra is fekszik, talán segítségre vár, amely
szokás szerint késik, talán önmaga szerepére vár, az ismerős
szövegre, melyben a mélyre ásott jellem föléje emelkedve látja: szemében már
futnak az árkok, ereszkednek a denevér-ráncok, amely mögött – talán –
ráismer a gyermeki énre, talán nem is űrön túli fényre, aki
most felsír tenyerében… Mosolyogj rá naponta többször, s ha
fázik, egy szelíd erdőnyi képként takard be
verssel.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése