Molnár Klaudia: És Te? Miben hiszel?

„Tudod te milyen nehéz volt eljátszani, hogy vallásos vagyok?" – mondta tegnap egy közismert celebszínésznő egy közismert közszolgálati televízióban egy közismert műsorvezetőnek. Most pedig cseréljük ki a közismert szót közönségesre...

Ha egyszer engem megkérdezne valaki mondjuk egy nemzeti konzultáció keretein belül, ami valószínűleg nem fog előfordulni, hogy mi a baj Magyarországgal, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy ez. Ez, hogy nálunk egy ilyen kijelentés főműsoridőben nem csak normális, de vicces, elvárt és követendő is. Azt a színész(nő)t, akinek nehéz eljátszani azt, hogy képes hinni valamiben, sajnálom, mert valószínűleg rossz színésznő. Azonban, ha itthon az átlagemberek többsége is így érez, baj van. Baj van, mert egy ország, aminek a lakói nem képesek hinni valaki/miben, legyen szó bármiféle hitről, nem képesek bízni sem. A bizalom hitből fakad. Abból a hitből, hogy a világ igazságos, az emberek szerethetőek, ha szeretettel fordulunk feléjük és bizonyára magunk is tudnánk még sorolni azokat az alapvető igazságokat, melyek megfoghatatlan módon ugyan, de belénk vannak kódolva. Ha ez kihal, az emberek elfelejtenek bízni a szomszédjukban, egymásban, a kormányukban, a rendszerben. Ha pedig semmi nem megbízható, akkor bizony minden félelmet keltő. Szépen lassan mindenki megtanul félni még a saját döntéseitől is. Az egészben az a szép, hogy ezek után a rossz döntések miatt mégis azt fogjuk okolni, akiben/amiben tulajdonképpen nem is hiszünk. Istent, a világot, a kormányt, a másikat. A kör ezzel bezárul. Az emberek annyira félnek mindentől, hogy megpróbálnak mindent szabályozni, az illúzió kedvéért, hogy a kontroll mégis az ő kezükben van. „Az illúzió pedig drága mulatság". Annyira igyekszünk mindenre magyarázatot találni az eszünkkel, hogy közben hagyjuk csökevényessé válni emberi lényünk azon részét, ami nem keres magyarázatot, pusztán érez, átél és elfogad. Elfogadja az idő múlását, elfogadja a létezés végességét és kezelni tudja a megfoghatatlant. Birtokunkban egy ilyen lélekkel, mi mégis kergetjük az időt, hol gyorsítani, hol lassítani próbálva azt és állandó harcban állunk a megfoghatatlannal. Ha úgy tetszik hozzákapcsolódunk valami óriási egészhez, egy apró részként, kaptunk ajándékba egy kaput is, ami ehhez a nagy egészhez vezet, amit nevezhetünk hetedik érzéknek, léleknek, vagy bárminek és még mindig képtelenek vagyunk rábízni magunkat. Mert félünk, félünk az érzéseinktől. Ahogy képtelenek vagyunk elfogadni a részként való létezést is és azt gondoljuk, hogy ez éles ellentétben áll a kiteljesedéssel, az individuumkénti létezéssel. Pedig már rég megtanulhattuk volna, hogy közelről nézve a korlát szabadságunkat gátolja, felülemelkedve azonban biztonságunkat szolgálja. Ha teljesen a nap felé fordulunk, ugyan többet kapunk a fényből, de elhatalmasodik rajtunk az árnyékunk is. A világ ellentétekből építkezik és az emberben az ellentétek tökéletes harmóniát tudnak alkotni, feltéve, hogy megfelelő módon illesztjük, és nem ütköztetjük őket.
Egy kisgyerek számára, aki még nem képes mindenre magyarázatot találni és mindent megérteni természetes, hogy bizonyos döntéseiben megfelelő tudás híján az érzéseire kell hagyatkoznia. Sokszor nem is saját érzéseire, hanem szülei, édesanyja érzéseire. És képes rájuk hagyatkozni, mert bízik és tud feltétel nélkül hinni.
Őszintén azt gondolom, hogy amíg országunk lakói fel nem ismerik, hogy a világ fejlődése nyomán rohanva, milyen fontos részünk vesztettük el az út közben, tovább fizetjük hitetlenségünk kamatát. Ezzel együtt pedig továbbra is világelsők lehetünk stressz betegség, dohányzás és öngyilkosság számban. Merem mindezt úgy kijelenteni, hogy az én szívem továbbra is piros, fehér, zöldben dobog.