Mindenki ragaszkodik valamihez. Cipelünk magunkkal dolgokat, sokszor csak úgy céltalanul, gyakran az érzésekért, amik az emlékeket kísérik. Mai bejegyzésem erről szól.
Számtalanszor megfigyelem, milyen hévvel tudnak ragaszkodni emberek bizonyos tárgyakhoz. Tárgyakhoz, amelyek sosem csak tárgyak, sokkal inkább élmények, események és érzések, lelkesedés melyeket meg akarnak őrizni. Azzal a nem titkolt céllal például, hogy egy kicsit sem szép, vagy vidám napon elővegyék és magukba szívják belőle az élmény, az élet, az öröm illatát. Ez az illat számomra sem idegen. Én is próbáltam ragaszkodni sokáig bizonyos tárgyakhoz, melyek őrizgetése közben rendszerint azon kaptam magam, hogy elfogyott a lelkesedés, eltűnt az érzés, és maradt egy üres tárgy, rajta egy dátum, amiről már fogalmam sem volt mit is jelent. Amikor ez bekövetkezett és mindig bekövetkezett, a tárgy a kukában landolt. Kicsit nagyobb szívfájdalommal, amikor az érzés megszűnését jelentette és kicsit könnyebb szívvel, amikor pusztán a lelkesedés párolgott el a kezeim közül. Rájöttem, hogy nem tudok tárgyakhoz ragaszkodni. De mindenki őriz és rakosgat valamit, valamit magából, valamit az élményből. Míg ezen gondolkoztam, rádöbbentem, hogy én emberekhez ragaszkodom. Velük szemben, számomra teljesen mindegy, hogy van-e még hév, él-e még az érzés én ragaszkodom. Az évek során üresedtek el kapcsolataim, sokszor a saját, sokszor mások hibáiból, de én minden embert húztam-vontam tovább magammal. Félelmetes volt erre ráismerni. Az élményeimet, az érzéseket embereken keresztül raktározom el úgy, hogy számtalanszor nem is marad meg egyetlen konkrét esemény sem, csak az a megfoghatatlan valami, amit átéltem.
Valamikor apukám mindig azt mondta, hogy "Mindenütt jó, de legjobb otthon." Sosem értettem ezt a dolgot. Nekem nem otthon volt a legjobb. Nekem a legjobb az állatkertbe volt, a hullámvasútba, az oviba, a barátnőmnél a szülinapi zsúrján, de nem otthon. Talán most kezdem csak megérteni, hogy amiért tettél és teszel nap, mint nap, az az otthonod. Ott a legjobb. Nekem azok az emberek az otthonom, akiket évekkel ez előttről húzok magammal, akarják vagy sem, tudják, vagy nem is sejtik.
Néha azt gondolom, hogy valahol az élet és a halál határán van egy pont, ahol mindannyian megértünk és megtudunk majd mindent. Ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy sokan mennyire megdöbbenhetnek majd, milyen irreálisan sokat jelentettek nekem, melyet a kapcsolatunk mélysége nem indokolt.
Nem tudom mit jelent ez majd nekik, de nekem ők az otthonom és viszem őket tovább, hosszú évekkel távolabbra. Mert az embereket nem lehet csak úgy kidobni.
Valahol mélyen, csak azt remélem, hogy valakinek én is egy ilyen ember vagyok.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése