Még itt vagy.
Pupillád mély tágulata még árasztja
a virágpalástos vasárnap lélekzetnyi csöndjét,
és íriszed fényében szüntelen felvillannak
a júdások, kajafások, pilátusok hitén
ingadozó tömegek rivalgása,
a ,,Feszítsd meg!”-ben lüktető gyilkos indulatok.
S már útra készen állsz.
Leomló, vértől áztatott fürtjeid busongva simítják
halálraszánt, dicső homlokod,
mire töviskoszorúd fon örök glóriát.
Kényszer-kereszted már nyomja válladat,
oszlopba ácsolt galád akarat!
Verejtéked-
rémségtükre az önmagára
ébredni képtelen ember döbbenésének,
s hegeid árkaiban idegen, ripők
kacajok hullámzása lüktet.
Megfeszíttetél.Véredtől piroslik a kereszt és a test.
Fájdalomutadon nem ítéled örök kárhozatra
a gúnyos nevetéstől vöröslő arcot,
sem a gyilkos kezet, melyből vized ecet.
A gyűlölködés mocsarába merítkezőknek
cserepesedő szád bocsánatot hírdet:
,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
És átadva atyádnak kilehelted lelked.
Kiontatott véred az újjászületés csíráját csöpögteti
a meddő földben pihenő magba, s a feltámadás
bizonyságát adja
a hitetlen tamáskodóknak.
Sok szelíd fakereszt bámul most komoran reám,
s hullajtja fekete könnyeit némán
felsiratva a hiábavalóság ferde egére:
Ma, kaján hadak, ti újra Barabást kiáltanátok,
és Őt újból megfeszítenétek!
Sz. I.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése