Minden energia. Mindent csupán kölcsön kapsz. Mert ha valamivel felhagysz, az elhagy. Végül semmi vagy. Üresen fémesen kongó hangtál, némi díszítéssel. A lélek puhán ringatózik ütemesen rezgő, kelyhedbe töltött vízfelszíneden. Hazatérésért könyörög, boldogságért remeg. Figyelmed a hangtál létezésébe kapaszkodik. Díszítését, üveges kristályhangját csodálod. Hol eszközökkel, hol puszta kézzel közelítesz. De az ürességet nem értékeled. Nem érzékeled. Nézed, de nem látod. Az ürességben örök harc zajlik. Kérdések és a csend feszülnek itt egymásnak. Ki nem mondott, meg nem tett minőségek harcolnak az elhibázott, megbánt döntésekkel. Elfojtott sikolyok, végtelen barlangba üvöltött szerelmek csendesednek el a teremtés óceánján. Szerettél e valaha? Viszont szerettek e? Érezted e, ahogy az élet végigszáguld a véredényeidben, felhabosítva a véred? Esett e szét körülötted minden, hogy aztán a semmiből újra teremtse magát az élet? Álltál e föl úgy, hogy közben halni kívántál, tudván, hogy a következő nap újabb halált hozhat? Ó igen. Én is utazom. Világokat, életeket látok. Letűnt és eljövendő korokat. Amikor alkotok minden érzékem életre kel. Befogadom és elnyelem a zenét, amely átjárja a teret. Ezen az életen is végigtáncolok. Túlélem. Hogy boldogtalan vagyok e? Nem. Elunom magam. Napról napra messzebb tolni a határaim. Egyre mélyebbre hatolni. Lassan elfogy a táj. Nem tudja tartani a tempót. Isten lassítani próbál. Terhekkel ajándékoz meg. Egyre nehezebb és nehezebb kincseket aggat rám, melyeknek fénye elvakít. Súlyos terheim cipelem és közben újabb csúcsokat fürkészek. Nem kell a felszín. A fölösleges szócséplés. Az üres tekintet. A zombi hadsereg, mely levetett koncokra vadászik. Mely egyetlen pillantással megelégszik. Nem. A testem már érzéketlen. Kölcsönkapott jelmez csupán. Lélektemplom. Ha épp az kell. Dögszagú, rothadó, profán massza. Ha épp az kell. Eszköz vagyok csupán. Engem is használnak. Felsőbb erők játszanak a testemmel, az elmémmel kedvükre. Én miért ne tenném? A hangtálban remegő víz felszínén lebegek. Akár a kagylóban ringatózó igazgyöngy. Az elszigeteltség szigetén uralkodom, ahová kincskeresők és kalandorok érkeznek a világ minden tájáról. Kifosztani, tanulni élvezni vágyók. De aki magától jön, az nem kell. Puha, bársony ágyamból nyúlok ki kecsesen, hogy hosszú vadászó körmeim beléd mélyesszem. Magamhoz rántalak. Nem. Már nem énekellek. Elég a szemedbe néznem. Hidegen metsző pillantásom megbabonáz. Beléd hatol. Érintésemmel felébresztem a benned szunnyadó harcost. A vadállatot. Mert nekem fenevad kell. Beléd mélyesztem a fogam, hogy egyetlen harapással magamba szívjak mindent, ami emberi volt benned. Az enyém vagy. Valójában újra és újra próbára teszem a sorsom. Próbára teszem Istent. Valójában a legsötétebb éjszakában pislákoló gyertyafénynél, bőrkesztyűbe bújtatott ujjak szorítására ébredett lelkem keresem. Ami akkor elveszett. Azóta nem hallom az üresen fémesen kongó hangtál zenéjét. Azóta nem találok erősebbet. Azóta szomjazom a vereséget, de örök győzelemre kárhoztattam, hogy utat mutassak.
Érdekesen írtad le a "hangtál" működését, kedves Kinga. És érzékelni is lehet soraidból a feszültséget, ahogy az egymással ellentétes igényekről, a próbákról írsz. Vannak a felső erők, az ember megfelelhet lelki vagy testi igényeknek. Ámde van némi szabadsága: ő is vadászhat. Sőt, dönt, a saját választása a fontos. Vadul és vadít. Hogy ebbe esetleg a lélek belevész? Így van tétje a dolgoknak, döntéseknek.
VálaszTörlésEgyébként, nem gondoltál arra, hogy meg-megtörjed a szófolyamot? Olvasóbarátibb lenne, s a az új bekezdéssel az egyes részek több levegőt kapnának.
Csak felvetek néhány helyet, ahol (szerintem) ezen tűnődhetnél. Például lehetne új sorban kezdeni "Az üresség..." (5.sor), az "Ó, igen..." (11.sor), vagy mondjuk "A hangtálban remegő víz..." mondatokat...
Köszönöm az észrevételt. Fontolóra veszem.
TörlésMinden, írásával kapcsolatos szavam - szubjektív.
VálaszTörlésBármit mondok, az írása jó.
Az e világban menekülésre késztető események, létrehoznak bennem, egy virtuális életteret, más nézőpontok szerint, nekem elfogadhatóan megélhető világot, ami olyan, mint egy szivárvány.
Szép, hatalmasan más, és úgy van, hogy létezik - hiszen látom - és mégsem megfogható, mert egy vízió. Eltűnik, ami a valóságra nem jellemző.
Minél erősebben van jelen az az általam teremtett másik világ, annál rosszabbak az itteni - valós létezésemnek sikeres gyakorlásának esélye.
A racionalitáson alapuló létezésem elkerülhetetlen, mert itt létezem, ebben a világban. Ezen lehetőségeimen belül kell kiharcolnom a számomra élhető helyzetet.
Könnyen, a két világ közé sodródik az ember,és egyedül marad,egy homoksivatagban.
Sok igazság van, de sok a DE is.
gyuri
Ebbe az egy mondatba belefér az életem: "Sok igazság van, de sok a DE is."
TörlésKöszönöm
Ebbe az egy mondatba belefér az életem: "Sok igazság van, de sok a DE is."
TörlésKöszönöm
Click to see the code!
To insert emoticon you must added at least one space before the code.