Kapolyi György: Dübörgés

A metrószerelvény dübörögve száguldott a sötét alagútban. A kevés-résre nyitott ablakon erőszakosan vágott be a rohanás kavarta szél.
A peronrészben állt, jobb kezével a himbálózó műanyag kapaszkodón lógott, vitustáncot lejtve a szerelvény rántásai szerint. Merev arccal, kifejezéstelen tekintettel nézett maga elé, látva és nem meglátva az őt körülálló utasokat. Úgy tűnt nagyon régen úton van, bár tudta, hogy ez lehetetlen. A pálya hossza kizárja a végtelen utazás lehetőségét. Múltak a percek, a száguldás nem lassult. Egyre jegesebb és szúrósabb lett az ablakon becsapódó szél. Olyan vaksötét volt kint, még a rohanó falakat is alig érzékelte.
Most már határozottan hitte, nincs érzékcsalódásról szó. Nagyon régen száguldanak. A gyomrából kezdett felfelé kúszni a szorongás, már a torkában érezte azt a fullasztó feszülést, amit gyerekként érzett, ha felszólította egy tanár. Riadtan nézett körül, de csupa nyugodt-egykedvű arcot látott. Ez egy kicsit megnyugtatta háborgó idegeit. A szerelvény alig érezhetően csökkentette sebességét. Tekintete a mellette kapaszkodó fiatal nőre tévedt, és nem akart hinni szemének. Haja megfehéredett, arcán megereszkedett a bőr, kapaszkodó keze inkább madárkaromra emlékeztetett, mint fiatal kézre. Megdöbbenve nézett körül. Hasonló látvány fogadta mindenütt. Ránézett saját kezeire, nem látszott rajtuk semmi változás.
A kocsiban nagy volt a csend., semmi nem mozdult, már érezhető lett a lassulás. A hangosbemondó már egy ideje néma volt, nem is vette észre mióta hallgat.
A szerelvény egészen lelassult, majd zökkenésmentesen megállt. Egy darabig nem történt semmi, a légy zümmögése is durva zajnak számított a mérhetetlen csendben. A kinti sötétségben egy sárgás fény kezdett derengeni. Erősödött, fényáradatba vonta az egész ismeretlen peront. Az utasok, lassan és ünnepélyesen megindultak a kettényíló ajtók felé. Arcuk hófehér, megtört tekintetük mozdulatlan. A lassú vonulás befejeződött, a ragyogó peronra lépők feloldódtak a fényben.
Egyedül maradt.
Mintegy álomban, gémberedett lábakkal odalépett egy üléshez és leült. A kivilágított üres kocsiban nem mozdult semmi. A peronon sem mutatkozott életjel. Teljesen elveszítette időérzékét, csak a bezáródó ajtók halk neszére riadt fel..  A szerelvény megrándult, lassan elindult visszafelé. Egyre gyorsabban, egyre vadabbul vágtatott. A dübörgés agyában minden gondolatát összetaposva úthengerként lapította az ülésbe. A becsapódó-vad szél összeborzolta haját, egész testén végigfutott a hideg borzongás. Sorba érkeztek a megállók, a peronokon emberek nyüzsögtek, hamar megtelt a kocsi. Zsebébe nyúlt zsebkendőjét keresve, mikor meglátta ránctalan rózsaszín kezét. Állához nyúlt, érezte tükörsima arcának borostátlan érintését, ,zavarában köhécselni kezdett, hangja vékony volt és gyerekes. Az ülése mellett szorongó idős bácsi rámordult, miért nem adja át helyét a botos öreg néninek, bezzeg az ő idejében udvariasabbak voltak a gyerekek.
Zavarodottan állt fel, megdöbbenésére haja egy vonalba került az ülés támlájával. Egy asszony dugig tömött bevásárlószatyra folyton arcának verődött. Elképedése akkora volt, hogy még megijedni is elfelejtett.
Vég nélkül jöttek a megállók, egyik fényárban úszó peron a másik után, arca már a mellette álló férfi térdéhez ért. Hüvelykujjával szájában tanácstalanul álldogált, valószínű bepisilt, a hideg-nehéz pelenka igen kényelmetlenné tette merengéseit, bömbölni kezdett. Kellemetlen hangja lassan távolodott tőle, egyre messzebbről hallotta tanácstalan ordítását.
Még emlékezett a kocsi dübörgésére, az őt körülvevő rengeteg lábra, aztán ráereszkedett a sötétség, nem volt sem ijesztő, sem kellemetlen. A nagy tolongásban nem vette észre senki, hogy eltűnt.
A szerelvények állandóan jönnek, és mindig eltűnnek az alagút sötétjében.
Nem tudni honnan érkeznek, és hová tartanak.
Csak jönnek, és elnyeli őket a sötétség., maguk után húzva távolodó dübörgésüket.
Rengetegen szállnak fel, és tűnnek el az éjszakában.
Soha senkinek nem szabad megszegni a törvényt.
Nem szabad visszafelé utazni.

Kép: Kapolyi György alkotása