Jéga Szabó Ibolya: Kerítéseim

A bennünk szunnyadó szabadság vágynak, mindig határt szab a kerítéseink gátja.
Az első kerítést, melyen három évesen a rést kutattam, egy apró alföldi tanyán, vesszőből fonták. A vén kerítésen könnyű játéknak tűnt rést ütni, még egy háromévesnek is. Átbújva kis hézagon, nagy örömömben, ugrálva szaladtam, enyém volt a távolság, az ismeretlen táj, s a bennem szunnyadó kíváncsiság hajtott egyre tovább, apró talpam felverte a száraz homokot. Nem láttam mást, csak legelésző lovakat, kipányvázott teheneket, távoli tanyákat, és a rekkenő hőségben, a kihalt dűlő út felett remegő levegőt. Anyám hamar utolért, zsémbelve húzott hazafelé. Jéga nagyapám bottal fenyegetett, kivéve szájából a pipát, csak ennyit mondott –„szökős ez a lyány".
Az első kerítésbontás után, ha újabbal találkoztam, folyton munkált bennem a kijutás vágya. Bagi nagyapám szíjjal csapkodta meg a lábam, mikor egy egész napot átbolyongtam a tanyák között, erdőbe érve az eső is elvert, de szereztem egy kis leánypajtást játszótársnak, egy libapásztor lánykát. A kerítést befoltozták, és a szigorú büntetést megelőlegezve, rákényszerítettek a szabálytartásra. „Egy ötéves nem kódoroghat csak úgy magában, kint a nagyvilágban - mondta Bagi nagyapám.
Az ötvenes évek munkanélkülisége, mérhetetlen szegénysége, elkényszerítette apámékat, egészen a nyugati határ széléig. Nem érzékeltük mi gyerekek, azt a mély szegénységet, mi nem ismertünk mást. Egy félig romos, nemrég kitelepített svábok által lakott, múlt században épült, mórtéglás ház lett az otthonunk. Romokban állt. Egyetlen ép nagy szobáját anyám berendezte konyhának, szobának, de itt is mosdatott bennünket. Építettek egy nagy alföldi kemencét a belsejébe, hogy ne fázzunk. Kukoricaszárat ingyen adták, volt elég, ezzel fűtötték a nyitott kéményű konyha felől. A kerítés deszkából készült. Ijedten vizsgálgattam. Meg is riadtam tőle, nem mertem megbontani, nem hittem, hogy képes vagyok rá. A résein kukucskáltam ki, bámultam az utcát, a játszó gyerekeket, a sok egymás mellé épült házat. Ilyet én még nem láttam, csak tanyát, ámultam és bámultam. Már az ideutazás is maga volt a csoda, mint egy gyönyörű álom, sokáig kísérte éjszakáimat.
A házat csak az elején védte kerítés a betolakodóktól, a kíváncsi szemektől. Hátul, teljesen tönkrement, mint a ház vége a háborúban, a bombázásokban, nekem így mondták, ha kíváncsian rákérdeztem. Itt szabadon kiszaladhattam, de csak a hátsó utcát láttam, és a szemben magasodó dombot, tüskés líceum kerítéssel. Ez volt a kerítések kerítése, áthatolhatatlan és átláthatatlan. Csak télen láttam meg a titkos Nyessei kertet mögötte, ahova mindig űzött a kíváncsiság, de soha nem léphettem be.
Ha színekkel kellene jellemeznem az ötvenes éveket, csak egy szín látok, a szürkét. Kopott házakat, poros utcákat, és a főút szürkés betoncsíkját, ami kettészelte a falut. Az a kevés autó, mely áthaladt rajta, mind a határállomásról jött, a faluban nem volt személyautó, csak a gazdaság, és a TSZ traktorjai, teherautói. Mi gyerekek kimentünk a faluvégre, autót csodálni, integetni. Néha csokoládét, cukrot dobáltak ki nekünk. Egy nap bemondták a mikrofonba, hogy nem szabad elfogadni semmit, mert mérgezett. Nem igazán hittük, csak nevettünk rajta. Szerettem a hangos bemondót, mert szinte naponta, csak úgy harsogott belőle az akkoriban divatos tánczene. Egyéb alkalommal zenét csak a lakodalmaknál és a búcsúban hallhatunk, mi a rádiót csak a forradalom után ismertük meg.
A templomokat magas kőkerítéssel kerítették körbe. Az evangélikus templomkertben nem jártam, csak lopva, mert katolikus vallásúak voltunk, de két gyönyörű cseresznyefa kínálta magát minden nyár elején, csak úgy roskadoztak a fák a sok terméstől. Akkoriban a falusi gyerek ott evett gyümölcsöt, ahol termett, és ahol bejuthatott egy kertbe. Ide is bejutottunk, estefelé, egymásnak létrát tartva a kezünkkel. A mi gyermekkorunk maga volt a szabadság, ezt legalább még megadhatták a szüleink, egyebet úgysem. Nem kellett félteni bennünket, autók nem jártak, csak a főúton, rossz szándékú emberek sem. Manapság hétlakattal zárjuk a házainkat, akkoriban, nyaranta nyitott ablak és nyitott ajtó mellett aludtunk. Nem volt divatban a betörés, lopás, igaz, se pénz, se kincs nem lapult a szekrények mélyén. Mi gyalog, szülői kíséret nélkül, jártunk az iskolába, elsős korunktól fogva. Félni azért féltünk, ki mitől, én a nagyfiúktól meg az angolvécétől. Elsős koromban nem is tettem be a lábam oda. Majd minden délben bepisiltem a kapunk előtt, addig bírtam tartani. A mai gyerekek „őrzött” gyerekek, féltve neveltek, szinte rabok. Talán a szabadság hiányát ellensúlyozva, teletömik őket finomsággal, édességgel, néhol jutalom csoki jár, azért is, ha megeszik az ebédet. Mi az ebédnek is örültünk, édességet mikuláskor és karácsonykor kaptunk csak, ennyire telt. Mindenki szegény volt, nem ismertük a jólétet, hát nem is hiányzott. Kilencéves voltam az '56-os forradalom kitörésekor, ekkor ettem magam degeszre csokoládéból. Külföldi segélycsomagokból kaptuk, egy ismerősünk révén. Ezért mi nagyon szerettük a forradalmat, anyámék kevésbé, ők féltek, de mi akkor még semmit nem értettünk. Egyszer apám magával vitt szénát rakodni a Csemez tanya közelében lévő határsáv mellé. Oda csak a gazdaság dolgozói mehettek, ekkor láttam meg a tökéletes kerítést, pontosabban kerítéseket, mert két sorban védték a határt, tőlünk. Én a vadakat sajnáltam, a kerítés az útjukat állta, mert ide bejönni rajtuk kívül nem akart senki, aki jött az a főúton jött, autóval. Vasfüggönynek hívták, amit nem igazán értettem, mert a függöny könnyű, azon át lehet menni, ezek inkább csak vaskerítések voltak.
Már gyerekként is tudtuk, hogy két világ van, a miénk, a boldog ország, ahol építjük a szebb jövőt, ahol nincs bűnözés. Egyszer majd eljön, valamikor, a kommunizmus, és akkor tényleg mindenki jól fog élni, lesz elég ruhánk, cipőnk, és nyáron nem járunk többé mezítláb. Ezeket mondták az iskolában. Otthon, egészen mást hallottunk, de mivel anyámék is csak halkan beszélgettek, tudtuk, hogy az titok. A kerítésen túl a kapitalizmus van, bűnözés melegágya, öldöklés miatt nem lehet este az utcára menni. Ott nincs mindenkinek munkája, ők nagyon szegények, és vannak gazdagok, ők kizsákmányolják a szerencsétleneket. Anyámék nem beszéltek előttünk ilyesmiről, sejtettük, hogy mindez nem igaz, mert akkor nem jönnének szép autókkal abból a rettenetes világból, és nem dobálnának nekünk cukrot, és csokoládékat. Később azt tapasztaltuk, hogy mindenki oda azokba a szörnyű országokba szeretne menni, volt, aki disszidált is, őt mi nagyon sajnáltuk, mert nem jöhetett haza többé, itthon a börtön várt rá.
A forradalom idején Csemez tanyán laktunk, mert a lakhatatlanná vált házunkat átépítették. Bámultam, ahogy az emberek hosszú sorokban mentek a határ felé, maguk után húzva a fáradtan síró gyerekeiket. Este bezárkóztunk, senkinek nem nyitottunk ajtót. Félelem költözött a házakba. Ledöntötték a tökéletes kerítéseket, mondták anyámék. Apám még lovas kocsival is átment rajta, amikor karácsonyra terményben kapta meg a bérét, odaát eladta, abból vásárolt be az ünnepre. Ekkor láttam életemben először déligyümölcsöt, az egyik zsák alján, mandarin lapult. Imádtam, ha rágondolok, ma is érzem a bódító illatát. De karácsonyra vége lett a kivándorlók sorának, bejöttek az oroszok, mondták apámék, később újra álltak a tökéletes kerítések. Semmi nem tart örökké, szokta volt mondogatni anyám, hát ezek a kerítések is az enyészeté lettek, mire az unokáim megszülettek. Az addig zárt világ kinyílt számunkra, megismerhettük a vágyott, irigyelt kapitalista jólétet, melyet addig csak a rádióban, könyvekben, és a tévében csodáltunk meg. Az egész szocialista - kommunista világ, melyet örökösnek éreztünk, oly könnyedén omlott össze, mint a kártyavár. A vasfüggöny, a tökéletes kerítés, úgy tűnt el, minta soha nem is létezett volna. Nálunk is elkezdődött a kapitalizmus „építése”, ezzel a régi gazdaság, és piac összeomlott, megjelent a munkanélküli segély. Semmit ki nem hagyva, megindult az eredeti tőkefelhalmozás kora.
Mára új kerítések épülnek, már nem ellenünk, de kerítések, és megint sajnálom a vadakat. A világ megváltozott nálunk, béke van és jólét. Már mi is Európához tartozunk, mi is autókon járunk, az üzleteink árutól roskadoznak, ha pénzünk van, mindent megkaphatunk. Most mi élünk az irigyelt zónában. A világ sok helyén dúl háború, diktatúrák omlanak össze, és a terror fenyegetettsége alá kerültünk. Az új kerítések előtt, a háború, a nyomor elől menekülők állnak, hihetetlen tömegben. Európa fél. Az évezredek alatt felépített világunk, jólétünk, erkölcsi értékeink válhatnak semmivé. Nem tudom, hogy az unokáimra milyen jövő vár, de azt tudom, hogy az új kerítéseink, melyek most „védenek”, egyben rabbá is tehetnek bennünket, és nem áthatolhatatlanok.