Kapolyi Noémi: A hegyoldalban

A hegyvonulat zordan magasodott a legelők fölé, fenséges és meredek szikláival néhol vészjósló hágókat és szakadékokat sejtetett az alant bámészkodó és legelésző állatokban, ezért nem is vágyakoztak oda, hanem békésen éldegéltek lent. Ha néha valamelyikük unatkozott, mindig akadt olyan, aki gyorsan megjegyezte, hogy milyen jó és biztonságos itt és kényelmes is, hiszen sétálgatva, eszegetve élik a mindennapjaikat, nem kell mászni az élelemért és nem vadászik rájuk semmi váratlanul a sűrűből, hiszen a síkságon vadvirágok és füvek borították a földet.
Azonban azt egyikük sem sejtette, hogy a hegylánc középső hatalmas csúcsának oldalában sziklákkal övezve terjedelmes erdőség rejtőzik.
Itt is rengeteg állat élt, a dús lombú fák és bokrok között sok helyütt tágas rétek nyíltak, ahol bőven akadt legelni való. A hegy oldalából több forrás csordogált, a fák tövében pár helyen összegyűlt a tiszta víz, így bárki ihatott és ehetett, amikor csak akart. Alapjában véve az állatok elégedetten élték az életüket. Amikor eljött a tél és lehullott a hó, akkor is akadt mit enni csak ki kellett kapálni a lábukkal a kiszáradt szénaszálakat vagy elbóklásztak a tölgyesbe és makkot keresgéltek, de a galagonya bokrokon is lehetett találni elizzott már sötétedő szemeket, vagy a csipkebogyók szurkálós szemeit rágcsálták.
Éppen nyár vége volt, amikor a borz a hátán heverészve egy fűszálat szopogatott a hegyi rét egyik alacsony kökény bokra alatt, mert arról a tüskéi és a keserű bogyói miatt utált enni. A ritkás lombozaton és tüskéken át bőven ömlött rá a nyár végi nap fénye, méhek döngicséltek a fák árnyékában pár őz hasalt és kérődzött, amikor a borzban érthetetlenül új érzés kezdett tanyát verni.
Kényelmetlenül nyomták a buckák a hátát és a fűszál töve kesernyés ízzel öntötte el a száját, hirtelen ült föl, minden átmenet nélkül, kikapta a szájából a füvet, egy nagyot köpött és elordította magát:
-Hú, hogy a fene essen ebbe a fűszálba, de keserű és a hátamat is szétnyomták a rögök, az idióta vakondok miatt! jaj de utálok itt!- avval feltápászkodott és eliramodott a sűrűbe. A fák közül még hallani lehetett méltatlankodó hangját, hogy milyen rohadt büdös a rét.
A bambán kérődző békés állatok lassan fogták fel a délutáni békességben a történteket, csodálkozva nézegettek egymásra, mígnem az egyik idősebb nőstény odaszólt  a többieknek:
-Ne foglalkozzatok vele, csak rossz napja van.
A délután többi része aztán kellemesen telt.
Másnap azonban az egyik nyúlcsalád előre ugrált az őzek táborához és megkérték őket arra, had legeljenek és sétálgassanak együtt, elmesélték, hogy reggel a borz odajött a nyúl üreghez, pont amikor kikászálódtak belőle és össze-vissza kiabált velük, hogy minek is laknak ott, arra ő szokott menni és ahogy így elidőzött olyan büdös lett tőlük, hogy meg lehet zavarodni, meg azt is mondta, biztosan azért mert pont akkor keltek fel.
Az őzek ámuldoztak és természetesen szívesen mendegéltek a nyulakkal, ettek, ittak és beszélgettek egész nap, este pedig kölcsönösen megszaglászták egymást és mindenki megnyugodva távozott éjszakai nyugovóra, mert megállapították, hogy senki sem büdös.
Alig telt el néhány békés nap, amikor a legnagyobb réten úgy déltájban mikor majdnem a hegyoldal minden állata együtt szedegetett megjelent a borz. Sokáig csak ténfergett és úgy tett mintha enne, de aztán egyre jobban fixírozni kezdte az ott lévő állatokat és hümmögve járni-kelni kezdett. Irritáló viselkedésére egyre nőtt a feszültség az ott lévőkben, de mégis mindenki visszafogta magát és inkább nagyot került rajta. Arra is felfigyeltek páran, hogy aki mellett elmegy, arra tesz valami megjegyzés félét. Amikor a fácántyúk mellett elballagott porba fingónak nevezte. Vagy a hörcsög előtt egy pillanatra megállva megszólalt, hogy ekkora fogakkal szép a mosoly igazán. Mire bealkonyodott mindenkinek rossz kedve lett, rosszul érezte magát és egytől egyig idegesen kullogtak haza a családjaikkal, másnap pedig minden állatfajta magában legelt szótlanul, csak rágtak és nyeltek kedvük szegetten.
Ekkor jól kilépve előjött a borz a fák közül, megállt, fenekére ülve kiegyenesedett, aztán harsány és kellemetlen hangját kieresztve elkiáltotta magát:
-Na, veletek meg mi van?! Ugye milyen utálatos ez itt? Mondtam én!! A rét egy fabatkát sem ér, az idióta vakondokok teleluggatták az egészet, a fű sárgul, az erdő fái hullatják, a leveleiket a csipkebogyó szúr és a galagonya ízetlen, bezzeg odalent, az más, itt mindjárt jön a tél és hideg lesz, olyan fogat csikorgató, minden tele lesz hóval! Ott lent pedig sokáig sütni fog a nap. Ti meg csak örültök, hogy így szép, meg úgy jó, meg mind együtt vagyunk. Aztán ebben a pöcegödörszagú rétben mi a fene a jó, mi?! Itt senki nem lát, csak én- aztán jobb lábával legyintett feléjük, négy lábra ereszkedett és elsétált.
Az egyik őz azonban szaglászni kezdett, aztán megszólalt:
-De érdekes, eddig tényleg nagyon rossz szag volt itt, de már elmúlt.
Erre a többiek is szaglászásba kezdtek és egyre-másra hallatszottak a helyeslések, hogy tényleg, milyen jó illatú a rét. A megszégyenültek is kezdték összeszedni magukat. Váratlanul a fácántyúk rikoltozta:
-Van eleség, mert vége a nyárnak, azért sárga a fű is, mert van rajta mag- dürrögött.
-Tényleg ennek most van itt az ideje- fűzte tovább a szót a szarvas is- nem tudom, mit akar ez, hogy itt minden rossz, hiszen két nyárral ezelőtt is pont így történt minden- állapította meg.
A nyúlcsalád öregje is megköszörülte a torkát:
-Eddig mindent megéltünk a megszokott módon és jó volt, a föld dudvás itt-ott, mert ott is lakik valaki, a gaz nem mindenhol jó ízű, mert sokféle van, de azt is megeszi valami, amit nem szeretünk, így megy ez- beszélt és a többiek figyeltek rá- de most annyi változott, hogy akad olyan akinek ez zavaró, más semmi sem történt, ha jól értem?- kérdezte az ott lévő seregletet.
-Nem- hangzott mindenfelől a megállapítás- tényleg más semmi sem változott- mondták többen.
Az öreg nyúl tappancsával csendet kért.
-Akkor nincs is semmi baj, hiszen élni akárhol szabad, ahol aki tud, annyi az egész, hogy itt nálunk így jó élni, ahogy mi szoktunk, tisztelettel bánunk egymással és szeretjük ezt a helyet, akinek pedig ez nem kellemes az ne lakjon a hegyi réten, keressen magának olyan helyet ahol jól érzi magát, akkor olyan szag lesz amit szeret, talán ha az egyívásúaknál élne akkor jobb lenne neki, nem tudom, hiszen itt egyedül él, mert a bábamadár nem bírt vele átrepülni a hágón és itt hagyta nekünk.
Az ott állók közül egyre többen hajtogatni kezdték, hogy ide kellene hívni a borzot is.
Az öreg bólintott. A kis tömeg pedig szólongatni kezdte őt. Kiáltozva hívták, hogy jöjjön.
A borz nem volt túl mélyen az erdőben így meghallotta, hogy a nevét kiabálják, el nem tudta képzelni, hogy mi lehet, de elindult a hívó szóra.
Amikor a rét szélére ért elámult a tömeg láttán, ekkor az öreg nyúl előre hívta maga mellé.
Ő pedig tétován odalépkedett.
-Nézd, borz- mutatott végig az állatok seregén- mi mind azért vagyunk itt ilyen sokan, mert rosszul érezzük magunkat attól, hogy te nem szeretsz itt lenni- a körben állók mind bólogattak a fejükkel.
-Hát mondd meg őszintén, hol és hogyan szeretnél élni? Van-e olyan hely, ahová szívesen mennél?
A borz hol egyik, hol a másik lábára állt, és zavarban volt.
-Maradhatsz, csak akkor viselkedned kell, ha pedig elmész innen szerencsét próbálni vagy megkeresni a saját fajtádat, az sem baj, elmehetsz, és ha nem sikerülne, még mindig visszatérhetsz ide hozzánk, hogy úgy élj, mint ahogyan mi szoktunk, ne feledd, amit most ajánlottam neked, mert úgy gondolom eléggé rugalmas a javaslatom.
A réten álló állatok figyelmesen bólintottak és igeneztek is.
A borz bátortalan hangon válaszolt:
-Láttam a szirt széléről, hogy ott lent van egy sík vidék és rengeteg -féle állat vonul rajta, magas a fű, süt a nap és lapos az egész, még szúrós növényeket sem láttam és én csak arra gondoltam, hogy milyen jó lehet, csak arra gondoltam, hogy nekem az lenne való- motyogta -akkor elmehetnék és vissza is jöhetek, ha nem tetszik?- kérdezte most már erősebb hangon.
A nyúl a csoportosulásra nézett és megvárta, amíg mindenki bólint egyet rá, aztán jelentette ki hangosan:
-Igen borz, elmehetsz és visszafogadunk, ha akarod.
A borz láthatóan egészen felvillanyozódott, kihúzta magát és úgy adta a választ:
-Akkor hát most bejelentem, hogy elköltözöm a sík vidékre, mivel eddig hasznos tagja voltam az erdőnek, remélem nem engedtek el üres kézzel, kapok valami útravalót?
-Kapsz borz- szólt a nyúl.
Ezek után a borz meghajolt és elsétált be az erdő fái közé aztán eltűnt a rengetegben.
-Akkor köszönöm kedves társaim, hogy ebben jutottunk valamire, meg fog oldódni ez a kínos állapot úgy, hogy minden fél talán elégedett lehet, pihenjünk- a nyúl visszament családja körébe és elindultak, hazafelé ahogy mindegyik állat is a rétről.
Másnaptól mindenki titkon várakozott, hogy mi fog történni.
A borz büszkén billegette magát a legkülönbözőbb helyeken és alig állt szóba valakivel, fensőbbséges testtartással és lenéző viselkedéssel páváskodott.
Néha látták amint egy bokrot rugdos azt hümmögve, hogy mennyire útjában áll, vagy éppen menet közben beleköpdös a vakond szellőzőjáratának lyukaiba, de egyéb nem történt.
Pár nap után aztán a népes nyúlcsalád összeállított egy szép kis batyut a borznak, amiben mindenféle magokat, terméseket és gyümölcsöket bepakoltak, aztán megbeszélték a borzzal, hogy másnap napkeltekor közösen elkísérik a legalul húzódó sziklasorig, ahonnan már nem tudnak vele menni, hiszen a borz jól tudott mászni kis hegyes körmös ujjacskáival ott is ahol az őzek már lezuhantak volna.
Így is történt.
Reggel a borz megkapta hátas batyuját, illendően mindenki külön-külön elbúcsúzott tőle és elkísérték a lejárathoz. Sokan megilletődötten álltak és a könnyeikkel küszködni nem tudók páran sírdogálni kezdtek, a borz viszont nagy izgalmában alig törődött velük.
Aztán az idő és egy utolsó integetést követően ráhasalt a kövekre és hátsó lábait leengedve mászni kezdett, négy mókus egészen a szikla szélére hasalva még sokáig nézett utána. Nagy csendben állt mindenki, hiszen senki sem emlékezett olyan esetre, amikor bárki is elhagyta volna a hegyet, aztán egészen lassan  hazaindultak az állatok, míg végül kiürült a szirt.
Délután aztán jó páran kimentek a sziklához, hogy lenézzenek a sík vidékre, már mindenki ott sokasodott, a mókusok ismét kihasaltak a peremre és onnan kémlelték a messzeséget, a batyura kötöttek piros indákat is, úgyhogy azt remélték látni fogják a borzot.
Sokáig nézték a tájat, mire az egyikük meg is pillantotta, nagyon messze, de az éles szeműeknek jól láthatóan gyalogolt a messzeségben egy kis csoport felé.
Mire jött az alkony abbahagyták a nézegetést aztán ki-ki elindult a búvóhelyére aludni.
Néhányan azért számítottak arra, hogy a borz visszatér, de a többség nem gondolta.
Lent a sík vidéken a borz meglepve tapasztalta mennyire belátni mindent és egészen messziről észre is vett pár állatot, azok is felfigyelhettek rá, mert, ahogy megindult a délutáni fuvallat, mindenféle hangokat hozott a szél és nagy büdöset is.
Elindult vaktában előre, mert olyan érzése támadt, hogy ahol jár az végtelen.
A szag már egészen elviselhetetlenné vált, amikor integetni kezdtek felé. Ő is visszaintett, mert mit lehet tudni, inkább legyen barátságos mindenkivel.
Nemsokára aztán hirtelen népes család vette körül, akik pont olyanok voltak és úgy néztek ki, mint ő maga.
-Szervusz, köszöntünk új barátunk!- kiáltott fel az egyikük barátságosan, amire mindenki hatalmasat köszönt neki, ő pedig viszonozta a szívélyes fogadtatást.
Aztán az egyik nagy testű állat mellé lépett, meglapogatta a vállát és megszólalt:
-Látod, mi itt egy nagycsalád vagyunk- és körbemutatott- mind itt élünk a síkságon, de te mit fintorogsz? Tán nem tetszik? Hisz te magad is pont ilyen szagú vagy, háháhá!- nevettek harsányan mindannyian- te aztán meg honnan pottyantál ide, hogy nem tudod?
-A hegyről jöttem- mondta a borz.
Ezen mindenki elképedt.
-Onnan fentről, azt mondod?-kérdezte a vezér, aki az imént beszélt hozzá, álmélkodva.
-Bizony, többször majdnem lezuhantam, de itt vagyok.
-Nohát, de jól tetted! Tudod, mi itt mindent megosztunk egymással, a vizet és az élelmet is. Aztán mond csak, mi van a zsákodban?
A borz levette a válláról és odaadta neki a vezér pedig azonnal kinyitotta és kiöntötte a tartalmát.
Mind odagyűltek ennyi finomság láttára és szinte azonnal felmarkoltak és megettek mindent, ami csak akadt. A borz csak nézte ezt a mohóságot és csak pár szemet evett, ami félregurult.
Aztán megszólalt a vezér:
-Jól jött ez a lakoma, már napok óta ugyanazt az unalmas termést esszük és teljesen eluntuk, most elmegyünk inni, aztán fekszünk egész nap.
-Minek feküsztök nappal?-kérdezte.
-Miért, mit csinálnánk itt a síkságon, hová mennénk, minden hely egyforma bár jobb, ha te is ásol majd egy alvóhelyet magadnak, mert különben az első madár el fog vinni ebből a ritkás gazból- figyelmeztette a vezér- és nem utolsó sorban a széltől is védeni fog, mert jön a hideg.
-Hideg?! Ezt meg hogy érted? Amikor fentről lenéztem, itt nem volt akkora hó sosem, mint a hegyen? Itt nincs igazi tél!
-Hogy nincsen-e?! Háhá- vihorászott a vezérállat- hát hol élsz te? Van itt hó, csak elviszi a szél, pedig milyen jó lenne, ha megbújhatnánk alatta, most pedig induljunk, jó lesz a megszokott helyen.
Meg is indult a népes család, voltak, akik egy csapatban, akadt néhányuk, aki magában ment, a borz a hegyről is ment velük és szótlanul hallgatta ki mit mesél.
Út közben alaposan körbenézett, míg ez fel is tűnt az egyiküknek és meg is kérdezte miért forgolódik ennyire.
-Csak nézem, mikor tűnnek fel az őzek vagy a nyulak-felelte.
-Hallottátok?! Háháá, hogy te milyen bolondos kedvű vagy, vagy komolyan kérdezted? Hát amerre mi járunk, arra nem megy semmi, olyan jó szagunk van és a fogunk is éles, megesszük, ha nem vigyáz.
Borz egészen megrettent pofát vághatott, ezt észrevette a vezér is, kissé lelassította a lépést, és amikor bevárta őt megszólította:
-Te nagyon máshonnan származol. Ide figyel, és figyeljen ide mindenki!- ordította el magát.
-Figyelünk vezér!-kiáltották kórusban a többiek.
A vezér üvöltve folytatta:
-Mi mindent megeszünk, ha valaki az utunkba kerül, megöljük, ha tudjuk és megesszük, mert miénk ez a síkság, mi vagyunk az urai, megértetted?!-rivallt rá a borzra.
-Borznak születtél, ez kiváltság, érted?!-üvöltötte megint.
-Itt vagy otthon, ez a jó föld, a többi, ami mindenkié, az senkié!-érted?!
Közben acsargó állkapcsok gyűrűjében találta magát és minden szem a válaszát figyelte.
Úgy érezte szinte sóvárogják, hogy ne értse meg, hogy felfalhassák, mert abban a pillanatban ellenség.
-Érteeeem! Igen vezért!-üvöltötte a borz.
Ekkor tágult a kör, a vezér elé állt és a szemébe mélyesztette kis gomb tekintetét.
-Akkor ezt meg is beszéltem veled, súgta mély hangon, mehetünk.
A csoport együtt haladt egy lápos részig, ahol aztán ittak, majd rendezetten tovább vonultak az alvó gödrök felé.
Valakit beosztottak borz mellé, hogy segítsen neki ásni és éjjelre meglegyen az üreg.
Másnaptól fogva szigorú rend szerint kellett élnie, néha fölsandított a hegylánc felé, mígnem estére a vezér által új szabály lépett életbe, mely szerint, aki felnéz a hegyre, ellenség, így aztán nem mert odafordulni többet.