Kádár Sára Hajnalka: Foszlányok

Ébresztő...,  forog a világ körülötte, eldőlnek a dombok, a fák, lesiklik fentről az ég, és felröppen a mező, jaj, szédül, rándul a gyomra, keserű epe gyűl a szájába. Éles fénysugár villan a szemébe, iszonyúan hasogat a feje, mintha barna tekintet fúródna a szemébe. Hunyorog, mi történik? Körülötte fehér ruhás alakok, halk beszédfoszlány. Ijedten figyel, szólni akar, de a hang nem jön, süllyed vele az ágy.
Lágyan ereszkedik a léggömb a völgyben, alattuk kanyarog a Spree -folyó, vízén meg-megcsillan a nap, fehér vitorlásról emberek integetnek feléjük, ők is hahóznak vidáman. Valóban kerek a föld, kiáltja mellette egy barna hajú lány, s buzgón videózza a tájat, a másik oldalán állók önfeledten nevetnek a lenti világra, nyomogatják a telefonok fotógombját. A látvány feledteti a szűk hely kényelmetlenségét, az egymáshoz érő testek kellemetlen érzését. Szél rohan a fölöttük imbolygó vászonnak, nagyot lök rajta, s távolodnak a folyótól.
Lobban a láng, dübörög a fújtató, emelkednek újból a nagy kékségbe, ott megnyugszik a kosár, s lágyan úszik a ballon a fák fölött, sárga, barna csíkos anyagát a kék nyolcassal óriás naranccsá festi a nap. Egy-két felhő is melléjük szegődik, honnan jöttek, senki sem látta, talán az előbbi szélroham hozta őket. Semmi az, nem jelent fenyegetést, mondja a ballont irányító, köpcös fiatalember, s üdítős üvegébe kortyol. Alattuk újból víz csillog, szélesebb az előbbinél. Persze, hogy nagyobb, hisz ez a Haven, látja már ő is, amint a két folyó egymás mellé tekergőzik. Partját a zöld és sárga minden színében játszó fák, bokrok szegélyezik, arany gabonatengerben pipacsok lobognak, s a domboldalon sárgásbarnára aszalódott a fű.
– Nézzétek, ott!- mutat távolba a köpcös.
– Mi az, mi az?- vágnak egymás szavába, s feszülten figyelnek.
Hirtelen durran a gáz, lobban a láng, s nagyot rándul a légballon. Épp idejében. Hangos gágogással húznak el mellettük a vadludak. Még szerencse! Baj is történhetett volna, ha belegabalyodik valamelyik madár a kötelekbe.
Érintésre riad fel. Zavartan néz szét, hova lett a színes ballon, a kék ég, a többiek?
– Kérsz vizet? - kérdezi valaki.
– Kérek – suttogja, s feljebb húzza magát az ágyban.
Jól esően csúszik le kiszáradt, égő torkán a hűsítő folyadék, majd értetlenül néz szét.
– Kórházban vagyok? Miért?
– A baleset miatt Betti, nem emlékszel?
– Nem - nem emlékszem. Ki az a Betti?
– Te vagy Betti, ez a neved. Kardosi Betti, - mutatja neki a kórlapját.
– Nem, én nem vagyok Betti – mondja, s izgatottan adja vissza a lapot.
– Nem? Hát hogy hívnak?- kérdezi döbbenten a lány.
– Hogy is…h…hogy ? Nem tudom - bukik ki belőle az ijedtség.
– Nem? És hová való vagy?
Hiába töri a fejét, nem jut eszébe, s ijedtében nagyot lódul a szíve.
Sípolni kezd mellette a gép, jön az orvos sietve, a monitorra néz, majd a sztetoszkópján hallgatja a mellkasán.
– Kissé megugrott a vérnyomása - szól hozzá bátorító hangon.
– Nem emlékszik a nevére, se arra, hová való – súgja a nővér a dokinak.
– Az agyrázkódás miatt memóriazavara van, beszélgessen vele, Lisa. Óvatosan próbálja emlékezésre bírni.
Megrettenve hallja a beszédet, s félelem kúszik a szívébe.
Lisa az ágya mellé húzza a széket.
– Emlékszel a tegnapi kirándulásra?
– Kirándulásra? Nem - s kérdőn bámul Lisára.
– Várj csak, – s a székről egy piros hátizsákot hoz neki, – ez a tied.
Nem tűnik ismerősnek, mégis belenyúl remegő kezekkel. Alma, csoki, kabátka, irattárca igazolvánnyal. Nézi, forgatja, de sem a név, sem a fotó nem ismerős.
– Pedig te vagy, nézd csak! - s elébe tart egy tükröt.
– Hasonlít, de nem én vagyok a fotón.
Lisa előveszi telefonját a zsebéből, keresgél valamit az interneten.
– Nézd csak ezt a képet!
A fotón sárgásbarna léghajó lebeg, alatta rövid hír:’’ Húsz fiatalt sodort hőlégballonon a vihar’’
Figyelmesen nézi, majd csüggedten adja vissza Lisának.
– Ki vagyok én? – sóhajt, s könny csordul ki a szeméből.
– Jól van, most pihenj egy kicsit.
Nyugtató injekciót kap.
– Nos, emlékszik a lány? - kérdezi a belépő orvos.
– Nem. Amennyire összerázta őket a váratlan vihar, nem csoda. Jó, hogy nem ütköztek tetőnek vagy toronynak, nem érte el őket a szupercella! A meteorológusok a vihar előtt fél órával adták ki a vészjelzést, talán emiatt nem volt idejük a leszállásra.
– Azt mondták a mentősök, hogy a dühöngő szél úgy pörgetette, dobálta a légballont, mint egy labdát, több kötél is elszakadt, hánykolódtak tehetetlenül. Szerencséjük volt, hogy kisodródtak a város szélére, s a zuhanást felfogták a bokrok. Hagyjuk aludni, reméljük, visszatér az emlékezete, mire felébred – mondta az orvos.
Halkan csukta be a kórterem ajtaját Lisa, Betti mélyen aludt.
Feketén örvénylett körülöttük a világ, óriási tölcsér tekergett szélsebesen feléjük, lába majdnem a földet érte, csattogott fölöttük a vászon, roppantak a kötelek, szeszélyesen dobálta a ballont az üvöltő szél, majd sodorta sebesen a város felé. Kapaszkodott, ahogy csak bírt, a cikk-cakkozó villámok elvakították, a zuhogó eső áthatolhatatlan fátyolt vont köréjük, zúgott, bőgött a világ, s a ballon egyre süllyedt.
Erős csattanásra ébredt, de a szobában mély volt a csend. Álmodott vagy mégse? Óvatosan végigtapogatta tekintetével a szobát. Fehér falak, halványzöld függöny, fehér kis asztal, mellette szék, rajta piros hátizsákja, a kedvence.
Túléltük, ragyog fel az arca.


foto: net