Kapolyi György: Előszó

Az előszó, egy olyan- témát megelőző irat, ami az olvasót rávezeti a mondandókra, tartván attól az író, hogy az olvasó, nem fog tudni felpattanni egyből az általa feszegetett gondolatokra. Mert lehet az olvasó agyműködése lassú, nehezen vált a homloklebenye, és lehet az író értelmetlen.

Az előszó, egy mankó, egy biztosíték a szerencsés olvasás érdekében.

Aztán még mindig fennáll a veszélye annak, hogy: a szöveg gyenge, bátortalan, túlzottan finomkodó, keszekusza, karakter nélküli, és ha az alkotó írta az előszót, akkor az is. Ezek után persze, hogy nem jön át az, ami miatt tollat ragadott.

Viszont produkált egy olyan félreérthető gondolattömeget, ami új kreációkat eredményez, és ha jól sikerült, akkor adoptálja.

Így születnek meg az új irányzatok, mert ha már egy sikeredett-  magától,- akkor már azt leutánozni nem kunszt.

Maga a megszülető mű, többértelmű, zökken, helyenként követhetetlen, kissé idióta, és enervált, a végén nem sül ki, hogy mi a frásznak íródott.

Modern alkotás, depressziósoknak, fantasztáknak, és sznoboknak.

Utószó

A mű lecsengett, az olvasó fejében újra összerendeződnek a gondolatok- legalább annyira, hogy tovább tudjon élni.

Szent borzongással visszagondol az írottakra, próbálja bebeszélni magának, hogy érti, és az író!  Hát ez a pasas, valami elvont csoda.

Rossz esetben felmerül benne, hogy az alkotó egy hülye, ilyenek a diliházban szoktak feltűnni, meg eltűnni, mert hiszi, hogy lehet háttal állva oldalt futni a hóesésben…

Az utószó hivatott megmagyarázni, hogy miről szóltak az írottak, és mi az eszmei mondanivalója, ha nincs neki, akkor is.

Az utószó, lehet, a katartikus mű okozta feszültségeket levezető irat, a nagy feloldozás, a megkönnyebbülés, amit az író kíván nyújtani a kikészült olvasónak- grátisz. Az utószó, nem összetévesztendő az utolsó szóval.

Az bárkinek lehet, de feltétele, hogy utána azonnal jobb létre szenderüljön.

Az utolsó szót, számtalan szó előzi meg.

Az utószót nem követi egyetlen leírt gondolat sem, hiszen ha tenné, az lenne az utószó, és az utószó előszóvá lépne elő, de ebbe ne menjünk bele, mert ez már nem irodalmi téma, ez már filozófia, én meg nem vagyok egy Kierkegaard.

Hogy mi a filozófia?

Például: Ha megkérdezel egy filozófust, hogy hogy van, nem mondja, hogy köszöni jól, hanem hat oldalban válaszol, és neked fogalmad nem lesz, hogy hogy van a szerencsétlen…

Ha a válaszát nem érted, mélyen lenéz, és nem zavarja, hogy ő sem érti mit válaszolt…

Ilyen ez a rohadt világ, az irodalom sem mentes a filozófiától, és ez teszi tönkre, ebbe bele lehet őrülni, öljétek meg Lutz Gizit, és ne Ódor Emíliát, mert az egy film szereplője, és nem kell felszabadítani, mert nem egy Izaura, aki cukornád ültetvényen dolgozik, mint rabszolga.

Elhatároztam, én már csak elő és utószót olvasok a jövőben, mert mindig az rongál meg idegileg, ami közte van…

Sóhajtotta a pintyőke, és kopogtatni kezdte egy fa kérgét, mert élvezte, hogy harkálynak nézik.

Kép: Kapolyi György alkotása