M. Fehérvári Judit: Levelek a sír élők lakta oldaláról

1. levél

Mióta elmentél, itt minden halott. Az ősz lassan zokogja könnyeit utánad, mert sehol sem talál: sem Budán a Hajnóczy utcában, sem Nagymaroson, sem Budapesten, sem Szabadkán, sem sehol.

Nem vagy.

Elmentél innen örökre.

Mikor Kanadában tanultál, iszonyú lassan peregtek a napok, a hetek, a hónapok, s fájdalmasan állapítottuk meg Krisszel, hogy a MOST már túllépte a kanadai tartózkodásod első részét. Csak éppen akkor megvolt az esélyünk arra, hogy Rád telefonáljunk, ha hiányod már átlépte a fájdalom azon küszöbét, mely kibírhatatlanul óhajtotta legalább a hangod. Néha sikerült Skype-olnunk is.

A múlt esztendőben ilyenkor egy bemutatóra készültél, de mégis inkább hazajöttél a születésnapomra, ha már az is október 23-ára esik igen szerencsétlen módon. Így hát várlak most is, mást nem tehetek. Tudom, ezt egyedül te és csakis te érted. Ilyenek a titkok is. Más számára semlegesek, mert sem az elejüket, sem a végüket nem értik, csak néha véletlenszerűen belecsöppennek valaminek a közepébe, amiről csak annyit sejtenek, hogy vagy volt vagy lesz, de eszükbe sem jut jelen időben szemlélni a dolgokat.

Ki-kinézek az esti ablakon, és nem látom sem a csillagokat, sem a holdat, s Isten helye is üres. Szabadságot vett ki, mert unta már a teremtés végeláthatatlan munkáját, miképpen a temetések, sóhajok és könnyek özöne is depresszióssá tette. Így inkább az álmok álmát alussza valahol egy messze galaxis legeldugottabb pontján. Miután annyira sietett elmenni innen, hogy nem vitte magával az emlékeit, ezért nem tud visszaadni nekünk, holott mindennél jobban szeretné ő is, ha itt volnál. És tudod, neki mindenhez van dimenziókilincse is, így gyakran meglesi azt, ahogyan ma is festegetsz, portfóliókat készítesz, díszleteket, jelmezeket és fényeket tervezel. Meg tüzeket. Ezek visszatükröződnek a lelkeinkben, így aztán néha mégis itt vagy velünk, ha máskor nem is, a „Seholsincs országunkban”. Ettől aztán meg is hatódom, mert eszembe jut a legelső óvodában készített rajzod. Egy házikó előtt álltunk mi ketten, aminek csakis kéménye volt, s az is ferdén táncolt le a papírlapról. Neked a ház sokáig csak kéményből állt, mert hitted a tüzek melegét, a lélek hőjét. Gondolom, ekkor még beszélgettél a védőangyaloddal, hiszen a kis gyermekek sokáig láthatják őket…

Vagy nem is tudom. Mostanában sokat eszembe jut Fernand Braudel „hosszú időtartam” elmélete a történelemben, hiszen az embernek is az egyik jellemzője a „gyors, ideges rezgések” időszakának a megélése a mélységi hullámok között.

Ebben az időtartamban senkinek sincsen jelentősége, akinek nem marad fent korszakokat formáló tevékenysége miatt a neve. Mi, a hétköznapi értelemben vett hangyák, úgy hisszük, örökké élünk majd az emlékezet által, de ez hazug önámítás. Egy idő után már senki sem fog emlékezni ránk. Végül, mindegy lesz, itt voltunk-e valaha vagy sem.

Na, szóval, elkanyarodtam kissé attól, amit mondani szerettem volna neked, de lehetséges, hogy mégsem. A lényeg ugyanis a hitben rejlik. Nos, én nem hiszek semmiben sem. Isten elkószált, a családállítási maszlagok marhaságok, miképpen a karma és hasonlók is, mert, ha bárminek lenne értelme, itt lennél, nem döntöttél volna úgy egyszer csak, hogy meghalsz, és itt hagysz bennünket vacogósan reszketni, ahányszor csak rád gondolunk. És folyamatosan bennünk égsz el magas lázadban, így remegünk csak és mindig úton vagyunk. Kikoptak a védőangyalok is, megvénültek, s sírba szállni készülődnek ők is, mint elhasználódott emberek.

Nem tudom, mondtam-e neked, de nem szeretek mostanában írni…

Te a sokadik (?!) kötetem után  azt írtad az ötvenedik születésnapomra tőled kapott füzetecskébe, miután kifejtetted, hogy szerinted már karmester vagyok még akkor is, ha a zenében csak az összhangzatokat hallom, s elpengetek néha egy dalocskát a gitáromon, meg azt is, hogy együtt elmegyünk akkor Moszkvába, ahol életem egy esztendejét eltöltöttem, s mindig visszavágytam, hogy ezt az installáció-félét azért kapom, hogy talán egyszer író leszek majd, valódi… Aztán jót nevettünk ezen is. Mert nem akartam már író sem lenni, hiszen én nem veszem észre a haldokló falevelek búcsúzásában sem azt a fenséget, amelyet egy csillogó ökörnyál képes megtörni, s, akár egy prizma, más megvilágításba helyezni. Minták, alakzatok, csoda. Nem ezek az én életanyagaim, miképpen a kis herceg rózsája sem hatott meg, annál inkább a kút és a láncok csörgése… Hogy miért? Gyermekkoromban Papó, Mamó és és Foxi rendezte a portát, ilyenkor már tele volt a kamra, a csűr, a csőszkunyhó is álomba borult a pántlikás lovas szüretek után, csak a kakasok támadtak, ha sokkot kaptak attól, hogy bemerészkedtem a baromfiudvarba, s lassanként a tél beállta előtt már éreztem a leendő kolbászok illatát is… De ez sem az én időm volt. Az veled és általad jövendett el.

Rettenetesen hiányzol! Ma már nem engednélek Budapestre és pályaudvarok közelébe sem Debrecenben, sem Szabadkán, sem Pécsett, sem Nagymaroson, sem sehol, mert azon a helyen soha nem helyezik ki a zárva táblát, s valaki mindig elindul valahova, hogy megérkezzen máshova, de lehet olyan is, hogy csak a baktériumok szaladgálnak arra várva, hogy felőröljenek emberi életeket, leromboljanak, sorsokat, álmokat jövőket…

Nem hiszek többé a múlandóságban, sem az emberben… A magányosságban sem, mert annak kínja szétterül és beborít mindent, akár a bakacsinlepel… A felejtésben hiszek, de az nem az én lényegem, nem tud földre teperni, hiába birkózik velem hétköznapjaimban és álmaimban.

Tegnapelőtt éjjel összetörtem magam, mert elfelejtettem, hogy átrendeztem a szobát és átrepültem a számítógépen meg a széken lesöpörve ezzel egy halom könyvet is, noha csak a laptop alá tettem őket emelni az asztal magasságát… Mosdóba sem kellene éjjel járni, mikor nem kapcsolom fel a fényeket, hogy tovább fogjam álmomban a kezeid akkor is, ha a szemeimen az álom hályogját műtétre jegyezték elő valahol ott, hol te is vagy éppen most…

Születésnapom lesz. Hazavárlak, mint eddig mindig. Most először úgy hiszem, nem tudsz majd jönni. Megbocsátom, de rettenetes lesz a hiányod, szavakkal nem kifejezhető… Majd aznap nem lesz életem és feleslegesebb leszek, mint bármikor, mert Gyermek nélkül egy anya csak holt kőtömb, semmi más.

Folytatása következik.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2016. október 18.