A hatalmas hátsó kertje végében mindig meggyűlt a víz a nagyobb esők után, aztán hetekig ott maradt, néha tovább is. Bosszankodott emiatt, és csak posványnak nevezte a területet, de sokszor azon kapta magát, hogy ott kószál a nagy lapos víztükör körül és hallgatja a békák kuruttyolását, ha pedig csak távolabbról figyelt, akkor vízi madarak is le-leszálldostak a vízre, hogy ott úszkáljanak, libegjenek tollászkodva, vagy épp’ az iszapban kotorászva a csőrükkel.
Lassan egészen megszokta már a tavat, mert így hívta magában, és napközben azt is figyelemmel kísérte, nem apad-e a vízszint, gondolt arra is, hogy ha netán nem lenne utánpótlás, akkor majd a kútból valami módon fel fogja vezetni a vizet a tóba.
De szerencsére a víz nem apadt, sőt az utóbbi időben esküdni mert volna rá, hogy nőtt a felszín, és a sok madárból ítélve úgy vélte, a tó mélyülhetett is, mert egyre hosszabb lábú, és nagyobb termetű madarak is érkeztek a vízre, de egyik este még egy pár felugró, és aztán picit csobbanó halra is felfigyelt.
Azon kapta magát, hogy nagyon megszerette ezt a víztükröt, ahogy reggel felkelt már alig várta, hogy öltözködjön, pakolt némi ennivalót a kerek fonott, barna kosarába, és indult a kert hátulsó részébe a partra.
Melegebb napokon kellemes, hűs szellő játszadozott a tó körül finom vízillatot hordozva szerteszét.
Megfordult a fejében, hogy ki fogja kotorni pár helyen a medret, nehogy túlzottan eliszapolódjon, ezért gumicsizmájában beljebb lépett a vízbe, toporgott egy kissé, várva a süllyedő érzetet, abból majd tudni fogja, milyen mély az iszap. De szilárd talajon állt, kicsit beljebb is lépkedett, de ott is kemény volt a meder alja. Ekkor előrehajolt, kezeivel megtapogatta a medret, selymes volt, aztán az ujjaival kicsit belekotort, és felemelte a tenyerét, hogy megnézze. Egészen értetlenül figyelte a kezében fehérlő, szép tiszta homokot.
-Hát ez meg hogy lehet ilyen?- kérdezte félhangosan.
Visszaengedte a vízbe, és amikor a kezeit lemosta, ösztönösen megszagolta a tenyerét, enyhén kellemes sós illatú volt.
Az újabb napok újabb meglepetéseket is magukkal hoztak, mert egyre több szép madár ereszkedett a tóra.
Egyik délután történt, amikor éppen úgy gondolta, ideje visszamennie az unott házba, amit mindig üresnek, és barátságtalannak érzett, de nem akart megfázni, érezte már, át van hűlve a háta, tehát indulnia kellene.
Távoli, éles madárhangokra lett figyelmes, ahogy finoman megindult a tó felől a szél, úgy erősödtek a hangok is, aztán ahogy erősen kémlelni kezdett, meg is pillantotta az égen röpülő sirályokat.
Olyan csodálatosan repültek, látta már, hogy ide igyekeztek, az ő tavára.
A tó vize közben finom hullámzásba kezdett, lassan, ütemesen simogatva a partokat, a madarak nagy ívet vettek, és lejjebb repültek, a tó végében már nem látta a kertet, akkora köd ereszkedett a tájra. A sós illat mindent betöltött, üdén átjárva a levegőt. Ekkor hallotta meg a csobbanásokat, ütemesen, folyamatosan, mintha bottal ütögetnének a vízbe. Aztán halványan derengeni kezdett a sűrű ködből a csónak. Olyan kis bárkaforma volt, amit a nagy hajókról szoktak leengedni partraszállás idején. Felé tartott, még messze volt, amit nem is értett, hiszen a tó nem volt ilyen hosszú, de nem is gondolkodott rajta, csak figyelte mi történik. A csónakban többen ültek, és ahogy észrevették őt, integetni kezdtek. Lassan megfordult és körbenézett maga körül, vajon kinek integetnek ennyire, de senki sem volt a parton rajta kívül. Tétován odalépett a víz széléhez, felemelte sután a jobb karját, intett egyet. Azok ugyanúgy viszonozták neki a mozdulatot.
A csónak közeledett, a szél erősebb lett, a sirályok egészen közel a csónak fölé ereszkedtek, vele együtt haladtak a part, és őfelé.
Aztán a csónak egészen közel úszott hozzá, az idegen emberek kedvesen felé nyújtották a karjaikat, az egyik férfi közben egy széles pallót csúsztatott ki a csónak peremén, és intett neki, hogy jöjjön fel hozzájuk. Az egyik középkorú nő mosolyogva hátra, a vízre mutatott, úgy érezte azt próbálja magyarázni neki, hogy a nagy hajójuk arra van. Mindegyikük igazán kedves volt. Fellépett jobb lábával a pallóra, de úgy érezte elveszíti az egyensúlyát, ekkor egy fiatal férfi lejjebb lépett a pallón, és a kezével előrenyúlt felé, ő megfogta a kezet, azután már könnyedén sikerült fellépnie, és átmenni a csónakba. Azonnal arrébb húzódtak a deszkákon ülőhelyet adva neki, ekkor még eszébe jutott a kosara, odamutatott érte, és szólt hogy szeretné, az egyik férfi a pallóról kinyúlt a botjával, beemelte neki, ő ölébe vette a kosarát, és két kézzel a fülét fogva nézte ahogy a pallót behúzzák, aztán az evezők mélyen a vízbe nyúlva lassan hajtani kezdték a kicsit imbolygó csónakot. A köd hamar eltakarta a kertet, a sirályok a levegőn lebegtek, és repkedtek körben őket kísérve, aztán messzebbről, de már jól láthatóan gyönyörű bárka tűnt elő a ködből.
Együtt nézte a többiekkel, akik visszafordulva biztatóan mosolyogtak rá.
Kedves Noémi!
VálaszTörlésPozitív hangulatot árasztó írásodhoz szeretettel gratulálok:Mila
Kedves Mila,
VálaszTörlésKöszönöm szépen.
Ennek így kellett történnie, Noémi. Hiszen olvashattuk: hősöd unta házát, másra, többre, elvágyott. És lett is más, eljött érte egy hajó, s kertje végéből, az óriássá tágult tóról elindulhatott felfedezőútjára, várta a nagyvilág... :>)
VálaszTörlésKedves Noémi.
VálaszTörlésKülönleges történet, megmozgatja az ember fantáziáját.
Tetszett.
gyuri
Különös írás, és furcsamód, mindenki másként értelmezte a történetet. Elolvastam, mert kíváncsi voltam a többiek kommentjére. Én nem éreztem vidámnak ezt a történetet, sem a nagyravágyást, a tóvá válás miatt, én a halál hajójának eljövetelét gondoltam, a történet olvasása után.
VálaszTörlésÉrdekes módon én is hasonlóképpen értettem az írásodat,mint Ibolya. Ez a halál szelíd, megértő, és ringató, fájdalom mentesen, szinte szeretve visz magával.
VálaszTörlésIldi beírása után megint elolvastam írásodat, kedves Noémi. A többi kommenttel nem vitázva jegyzem meg: magam sem éreztem vidámnak a történetet, hanem a hős(nő) kedve szerinti "kibontakozásnak" örvendve adtam a víg szmájlit. Vágyát is inkább csak a képességéhez gondolt törekvésének vettem, de hogy ez reális-e, nem tudhatom. Hogy a bárka mi felé vitte, az csakugyan fantáziánkra van bízva: jómagam éltetni szerettem volna - próbálkozzon csak, ha van is hozzá muníció... @-) :)
VálaszTörlés