Kapolyi Noémi: A szék

Az egész házban mindenütt rendetlenség uralkodott, de az a fajta, amitől lakájos és otthonos érzések keltődtek a látogatóban, késztetést érezve arra, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, és sokáig maradjon.

Ilyenkor rend szerint hosszan elbeszélgettek a vendégükkel, szeretett is náluk lenni mindenki, a meleg otthon és a színes történetek mindenféle országokról, messzi városokról lebilincselték a hallgatójukat, csupa olyasmiről szóltak, amikről a faluban nemigen lehetett hallani. Azt is tudták melyik király hol uralkodik, némelyiknek még a palotájáról is meséltek, vagy elmondták, milyen a tenger a vitorláshajókkal, amelyek gyomrában narancsot, fügét és mindenféle trópusi finomságot szállítanak más földrészek partjaira és mindezeket olyan valóságosan, hogy szinte látta, aki hallgatta őket.

Az otthoniak is szerették a házukat, nyári napokon a nyitott ablakokon behajladoztak a kiskertben ringatózó rózsafejek, de ahogy beköszöntött az ősz a háziak rendszerint begyújtottak a sparheltbe és azon főztek, sütöttek, vizet melegítettek, vagy éppen csak estefelé átmelegítették a házukat, olyankor a sütő kis ajtaját lehajtották és hagyták had áramoljon ki rajta a finom meleg.

Szinte mindenre rá volt téve valami, a székeken pedig sokszor hevertek levetett ruhák, de egyetlen szék mindig üresen lett hagyva, arra nem akart pakolni senki.

Egészen a falhoz tolva állt a sarokban, a többi ülő alkalmatosságot pedig jól elé rendezték, hogy még véletlenségből se férjen oda senki.

Néha egy-egy látogató megkérdezte a háziakat, miért nincs az is elől akár a többi, de a választ elütötték avval, hogy csak babonaság, meg amúgy sem jó a lába, meg nem is kényelmes.

Esténként hamar elcsendesedett az utca, mindenki jó korán lefeküdt aludni, ők is behajtották az ablakokon a spalettákat és elvonultak.

Nem is történt semmi különös, a falu az igazak álmát aludta.

Csakhogy a házban lakóknak ekkor kezdődött el a másik életük.

Odamentek a sarokban álló székhez, jó nagy ülőlapja és háttámlája volt és erős, vastag lábakon állt, az asszonyt az ura maga elé vonta és egyszerre leültek a székre, a férfi hátra dőlt, de az ölébe vett feleségét erősen fogta, az pedig kapaszkodott a párja karjaiba, aztán mindketten behunyták a szemüket, mintha aludni próbálnának és vártak. Egy pillanatig semmi nem történt, de aztán a szék egyszer csak felemelkedett éppen alig érezhetően, majd a körvonalaik halványulni kezdtek végül pedig egészen elködlöttek, elenyésztek a szoba levegőjében.

Valamikor éjféltájban aztán újra felsejlett a pár a széken, aztán amikor egészen valóságosakká lettek, felkeltek mindketten, gyertyát gyújtottak az asztal közepén, hogy lássanak is valamit, beszélgettek még egy kicsit aztán átmentek aludni a másik szobába.

Egyik reggel már javában tették a szokásos dolgaikat a házban és a ház körül, mikor az asszonynak feltűnt, hogy a szék nem áll a sarokban.

Azonnal rohant is szólni az urának, hogy siessen és nézze meg, nincs meg a szék!

Alaposan átnéztek minden zugot, de nem találták. Leültek az asztalhoz és tanácstalanul egymást kérdezgették arról, hová tűnhetett.

De estefelé, amikor a spalettákat behajtották és leültek egy kicsit lefekvéshez készülődve beszélgetni a szemük láttára a szokásos sarokban elkezdett előtűnni a szék kontúrja, majd pedig teljes valóságában újra ott állt a sarokban.

Nagyon megörültek a bútordarabnak, odamentek, megtapogatták, aztán ahogy máskor, most is a férj megfogta a felesége derekát és már ültek is a széken, becsukott szemmel és vártak. Minden úgy történt mint máskor, amikor a szék mozgása elcsitult, már nem emelkedett vagy süllyedt, akkor kinyithatták a szemüket, ilyenkor csodás tájakat láttak, szigeteket, mindenféle embereket, ismét elvegyülhettek láthatatlanul ahogy eddig is és senki sem vette észre őket, már érezték, hogy közeleg a visszaindulás amikor egy ősöreg vénembert pillantottak meg a porban ücsörögve, csont és bőrré aszott teste szinte elveszett a ruháiban, hirtelen felszegte kis madár fejét és vak, fehér szemgolyóival rájuk nézett, egy darabig érezték mindketten, hogy látja őket, aztán velőt rázóan ordítani és mutogatni kezdett. Ekkor a körülötte lévő emberek azonnal odafordultak feléjük, aztán előrehajolva kántálni kezdtek valami ismeretlen nyelven, közben pedig felkapdostak mindent a földről, amit csak a kezük ért és elkezdték rájuk hajigálni.

A férj eszelősen próbálta megtartani magát a széken és az asszonyt is fogta, várták, hogy tűnjenek el innen, de csak remélhették, hogy ki tudnak tartani addig, míg a szék hazaindul velük, mert a folyamatot nem tudták irányítani.

Egyre több kődarab találta el őket, féltek, ha nagyon elhajolnak előlük, még leesnek a székről, már egészen imbolyogtak a levegőben, amikor érezni kezdték a halványodást.

Becsukták a szemüket, még érzékelték, ahogy valamit odadobtak rájuk, de már nem tudta igazán megütni őket, aztán minden megszűnt, csak a csend hullámzott körülöttük, majd egy finom kis billenés, földet érés. Ismét a házukban voltak, megérkeztek.

Azonnal felugrottak a székről, az asztalukhoz léptek és a gyertya fényénél gyorsan megnézték egymást, hogy milyen foltokat szereztek, ha bár sebeik nem voltak, de a karjaik teli lettek kékre-zöldre vert ütésnyomokkal a ruhájukat pedig ellepte a por.

Értetlenül nézegették tisztes távolból a széket, egyikük sem értette, hogy az évek óta annyi élményt nyújtó bútordarab miért tette ezt velük.

Nem tudtak rájönni az okára, de aztán a gondolataikon felülkerekedett a fáradtság és átmentek a hálószobába aludni.

Kora reggel aztán arra ébredtek fel, hogy a spalettákon dörömbölnek a szomszédaik, és rémülten a nevüket kiáltozzák.

Gyorsan kiugrottak az ágyukból az asszony kinyitotta az ablakot a férje kilökte a spalettákat és a fénnyel együtt a zaj is beömlött a szobába.

Két szomszéd állt ott, siránkozva, valahonnan nagy robaj hallatszott, messzebbről füst gomolygott felfelé, azok meg kiabálva fogták a fejüket és egymás szavába vágva magyarázták, hogy kitört a háború, nem is tudják kik és honnan, de valami idegen nyelven beszélő népek lóháton vágtáznak fel és alá a faluban, meg rengeteg gyalogos és már az egész alsó falu lángol, meneküljön mindenki amerre lát, ők is mennek, mondták, avval elrohantak.

A háziak gyorsan behúzták a spalettákat, aztán szinte egymás gondolataiba látva átsiettek a másik szobába. Ahogy beléptek, már tudták is mi történhetett, mert a szék nem volt sehol.

Az asszony felkapta a táskát, összekapdosott pár holmit, addig a férje egy zsákba kezdett beledobálni mindenféle ételt, sietősen felöltöztek és rohantak az ólakhoz, kiterelték az állataikat és elindultak a falu közepével ellentétes irányban fel a sűrű erdő felé.

Tudták már, hogy a falu elveszett, de talán ha mindent felégetnek az idegenek, akkor odébb állnak, mert mit is kezdenének itt, ha már semmi sem maradt, latolgatták egymás közt és közben igyekeztek minél gyorsabban eltűnni szem elől.