Markovic Radmila: Több, mint élmény

Városnézésre vitte a harminc valahány évesnek látszó norvégiai tanárnő az osztályát, akikkel élményben gazdag hazatérésben reménykedtek. Ebben a városban napokig kellene, illetve hetekig kellene tartózkodni, hogy az ember bejárja a város nevezetességeit, szépséges, rendezett központjától a külvárosig mindent.                                                                            

    Fő céljuk a múzeumlátogatás volt. A tanárnő már előre kiválasztotta azokat a múzeumokat, ahova vezetni fogja a tanulóit, és természetesen felkészült a múzeum történetére, annak tárgyairól a legfontosabb adatokat lejegyzetelte magának, így akarta az élményt, amit egy múzeum nyújt, gazdagítani.                   Kezdték a régi múzeummal, ahol a görög kultúrával találkozhattak. Következett a Pergamonmuseum, ahol a világszerte ismert istár-kaput is láthatták. A gyerekeket ez a rész nem igen kötötte le. Beszélgettek, nevetgéltek, de a Régi Nemzeti Galériában látott szobrokat és festményeket nézegették. Amelyik tetszett, annál megálltak. A tanárnő már nem is mesélt nekik, mert szétszóródtak, ki-ki a maga érdeklődését lekötő kép vagy szobor előtt nézelődött. Susmorogtak is egymás között, és nevetgéltek halkan, ki tudja mi mindent nem ad ki a fiatalok fantáziája.  Az egyik odament a tanárnőhöz, és rákérdezett: „Mikor indulunk a városnézésre, de fentről a levegőből.”                      

 -  Még pár perc, és indulunk a város központjába. Betartom az ígéretem, ne féljél, te kis buksi.   A gyerek elmosolyodott, kék szemei felcsillantak, mint amikor fellobban a láng, még talán szikrát is vetett. Odasietett a társaihoz, és igyekezett a távolabb állókat is összeszedni, hogy minél hamarabb indulhassanak, hiszen őszintén mondva, ez érdekelte őket a legjobban. Kissé fáradtan, de új erőre kapva, mosolyogva indultak céljuk felé. Amikor odaértek a város központjában levő turistaléghajó felszállási helyére, a tanulók izgatottan várták, mikor mehetnek be a kosárba. Rajtuk kívül voltak felnőttek is, meg a pilóta. Összesen húszan indultak városnézésre. A tanárnő nézte a gyerekeket, az izzadságot törölgette az arcáról, mert a fojtott meleg levegőtől alig tudott lélegezni, de az ígéretét be kell tartani, ennek ellenére úgy érezte, nem volna jó a levegőbe emelkedni. Valami furcsa félelmet érzett, még a gyomra is összeszorult, de látva az izgalomtól kipirult arcokat, igyekezett elhessegetni magától azt a maga sem tudná pontosan definiálni, milyen érzést.        

 Beszálltak a kosárba. Úgy helyezkedtek, hogy minél jobban láthassák majd az alattuk elterülő várost. A pilóta elindította a vastag kötéllel a földhöz erősített léghajót, ami lassan elkezdett emelkedni a levegőbe. Volt nevetgélés, öröm, izgalom. Mutogattak kézzel, és felkiáltottak: „Nézd, nézd azt az épületet! Milyen kicsinek tűnnek az emberek.” Zsivajgás határán folyt a beszélgetés, de a felnőttek is élvezettel fogták a korlátot. Volt ott felnőtt, akiben inkább a szorongás bujkált, mint a látvány öröme, de az élettársa kedvéért, meg egy kis kíváncsiság is bujkált benne, hát beszállt a léghajóba.                       

Haladtak felfelé, mind magasabbra, majd kezdtek lefelé ereszkedni. Tanárnő,- szólalt meg az egyik tanítványa,- csak ilyen kevés ideig maradunk a levegőben. Most jöttünk fel, és már megyünk lefelé?                                                                 -  Nem tudom én sem mennyi ideig leszünk a levegőben, de szerintem még… mondta volna tovább,  de egy óriási lökés érte az egész szerkezetet, és volt, aki megtántorodva, kis híján hanyatt esett. A léggömböt hideg szél elkezdte, mint a hatalmas labdát rugdosni. Kitört a pánik. A tanárnő szemei kimeredtek, nézte a rá bízott emberpalántákat, akik tízen-évesek voltak. Azok tekintete őrá szegeződött kétségbe esve. Az egyik sírt, a másik visított, reszkettek, mint a nyárfalevél. Azt üvöltötte a szélbe: kapaszkodjatok, kapaszkodjatok, hiszen a kosár hol jobbra billent hol balra. Ekkor dördült el a pilóta hangja.                                                   – Mindenki feküdjön le! Mindenki feküdjön le! Mindenki feküdjön le!

A félelemtől megdermedt, páran egymásba kapaszkodó gyerekeket, a tanárnő erőt szedve félelmén, mászva kúszott mindegyikhez, igaz közel voltak egymáshoz, és fektette azokat, akik kővé dermedten még mindég álltak, akiknek az arca, olyan volt, mint a hófehérre mosott ruha. Ő maga is reszketett a félelemtől, de igyekezett volna nem mutatni, de elég nehezen sikerült. A felnőttekből is elszállt a bátorság, egyedül a pilóta ide-oda hánykolódás közben próbálta valahogy, keservesen irányítani a hatalmas ballont, amire az volt írva: Die Welt, de a szél erejével nehezen tudott megbirkózni.                                                                                              

Ezt látva a földről, riasztották a tűzoltókat, akik perceken belül megjelentek. A rettenetes látványtól szinte megduplázódott az erejük, és húzták lefelé a ballonhoz kötött vastag kötelet.. Nem tudták, csak sejtették, mit éreznek ott fenn a levegőben, a megvadult ballonban az emberek. Arra gondolni sem mertek, hogy annyira felfordítja a szél a kosarat, hogy rettenetes tragédiát okoz.

   Míg a tűzoltók kétségbeesve igyekeztek segíteni, addigra a kosárban, csak halkan suttogták: Istenem, segíts rajtunk. Anyu, apu, itt vagyok, imádkozzatok értem! Fogd a kezem! El ne engedj! Nem fáj, ha rám gurulsz, csak kapaszkodj. A felnőttek sem voltak bátrabbak, talán még kétségbe esettebbek. Jobban felfogták a veszélyt, amibe keveredtek. Ők is a földön feküdtek. A félős hölgy így imádkozott.

 -  Istenem, ha innen élve a földre tehetem a lábam, soha többé nem kíváncsiskodok. Kellek a gyerekeimnek. Segíts rajtunk! Nem akarok meghalni, - és hangos zokogásba kezdett.

Az egyik férfi azt hajtogatta: ez nem igaz, ilyen nincsen. Jaj, Istenem!

Mindenki egytől egyig Istentől kérte a segítséget. Megszűnt, nem sikoltozott senki sem, mindenki némán reszketve belebújt saját félelmébe.                        

Lent a földön erősen küzdöttek a természet erejével, birokra keltek vele az emberek, és Isten és ember közösen lehozták, persze meg a pilóta lélekjelenlétének köszönve a léghajót.  Amikor földet értek, senki sem moccant. Mindenki továbbra is feküdt, és hallgatott. Nem sok idő telt el, feleszméltek, elmúlt a veszély, úgy kellett kiszedni őket a kosárból. Az egyik roskadozott, a másik ismét sírni kezdett, a harmadik káromkodva szidta azt is, aki kitalálta a léghajót, voltak, akik hallgattak, és továbbra is remegtek, mint aki még nem fogta fel, elmúlt a veszély, vagy pont azért, mert felfogta, mekkora bajnak voltak kitéve. A tanárnő is leült egy székre, mert rogyadozott a lába, nem tudott egy szót sem kiejteni a száján. Egy férfi hozzá lépett, megkérdezte.                             - Ön vezette  a   gyerekeket? Ránézett, és megszólalt: igen. Ekkor felkelt. Oda ment egyenként mindegyikhez, megsimogatta, arcát, haját, a szemükbe nézett, és volt hozzájuk biztató szava.                 

   - Emlékeztek? Ígértem nektek, indulás előtt, milyen felejthetetlen élménnyel térünk majd  haza. Nos, több lett az „élményből”, mint ahogyan gondoltam. Nagyon ügyesek voltatok. Büszke vagyok rátok. Most elmegyünk a parkba, ott élvezzétek az életet. Holnap indulunk haza.  Ekkora a gyereke is elmosolyodtak, nem mind, de a remegés legalább megszűnt.

     Másnap egy újságban ezt lehetett olvasni:                                                       

Halálfélelemtől reszkettek annak a ballonnak az utasai, ami a Berlin közepénél lévő turista látványosság, a Checkpoint Charlie mellett szabadult el. A viharos szél fél órán át ide-oda dobálta szerencsétlen ballont, amin egy norvég osztály is fent szorongott.

 Valóban. A ballon volt a szerencsétlen?