Kapolyi György: Bőrönd

Középmagas, testes, barna rövid hajú nő volt Ketrin Wolf.
Fekete bőröndjét alig bírta vonszolni, gyakran letette, és egy vörös zsebkendővel törölgette izzadó arcát. A tengerpartra igyekezett, a sziklákhoz, ahova csak szerelmes párok, és öngyilkosok jártak.
Meg a sirályok költeni. Ott állandó szél fújt a víz felől. A helyiek szerint, a tenger lehelete az, amit mások állandó szélnek hisznek. A mélyben, a kövek lábánál forrt a víz. Őrjöngve habzott, tébolyultan támadva a sziklafalat, ami rendületlenül állta az ostromot. Nem hitte el a hatalmas víztömeg, hogy van, ami még neki is elérhetetlen. Ketrin utolsó erejével feljutott a párától csúszós magaslatra, lerogyott a kő peremére, lábai élettelenül himbálóztak a mélység felett.
Bőröndje oldalára dőlten mellette feküdt. Sokáig ült ott meggörbült háttal, mire összeszedte magát. Az éles szél, lassan csontjaiig hatolt, borzongani kezdett, de valahol meg is könnyebbült tőle.
Még a szél is sós- mondta magának, itt minden a tengerről szól. Hallgatta a sirályok rikoltozásait, elképzelte, hogy köztük repül, őt is dobálja a szél, de ügyesen kivédi fehér szárnyaival alattomos támadásait, eltűnt a földhözragadtság rút érzése. Súlytalannak, és szabadnak érezte magát. Réveteg tekintete bőröndjére siklott, az békésen feküdt mellette, rézcsatjai csillogtak a napfényben.
A bőrönd.
Még a tavasszal találta az erdei út árkában, mikor hazafelé baktatott. Elég nehéz lévén, ki akarta nyitni, de a zár nem engedett. Hazacipelte, mondván, majd otthon tüzetesen átnézi. A kerti asztalra fektette, és kinyitotta. Most semmi ellenállásba nem ütközött. A táska üres volt.
Egészen elképedt, percekig nézte kék selyembéléses belsejét, teljesen tanácstalan volt.
Azt sem értette, mitől támadt benne, a szorongó- nyomasztó érzés, mintha a kofferból áradna felé, de nem látott semmit.
Újra bezárta, és az egyre nehezebb táskát becipelte a szobába.
Hosszú, és nyomasztó éjszakája volt, tele kusza álmokkal, idegen arcok vették körül, ellenségesen nézték, és valamit magyaráztak neki, de nem értette. A tengerparti városka is idegen volt ahol mindezt álmodta. Fáradtan ébredt már kora hajnalban, és kiült a verandára.
A megszokott látvány, az ébredő rigók éneke megnyugtatta feldúlt lelkét, megpróbált logikusan gondolkodni. Szinte restellte az érzést, hogy ezt az éjszakát, a bőröndnek köszönheti, annak a valaminek, ami olyan nehézzé tette, és ő kiengedte onnan. Visszament a szobába, és megemelte a táskát.
Ugyan olyan nehéz volt. Tehát benne van az a valami- szólt hangosan, akkor meg mégsem engedtem ki- nyugtatta magát. Nincs az álmomhoz ennek semmi köze. Egészen megnyugodott.
De a következő éjszakán megint jöttek a nyomasztó és dúlt álmok, reggelre kimerülten és kialvatlanul kelt, betegnek érezte magát.
Ketrin Wolf- mondta magának, neked valami bajod lehet, ennek nem lehet jó vége. A következő éjszakák is hasonlók voltak. Kivitte szerzeményét éjszakára, a kerti asztalra, de nem változott semmi, csak még kaparászó hangokat, és morgásokat is hallott a sötétből, érezte, az a valami be akar jönni a házba. Ketrin nem tudott enni, rossz közérzete állandósult, fogyni kezdett.
Már állandó tanyát vert benne a félelem, a tehetetlenség érzés elviselhetetlenné nőtt lelkében.
Másra sem tudott gondolni csak a táskára, amit, többé nem mert kinyitni. Már a falu orvosa is megvizsgálta, de nem talált semmi rendelleneset. Arra a kényszerű elhatározásra jutott, hogy a táskától meg kell szabaduljon, bármilyen szép is, csak halogatta a dolgot, mert valahogy hozzátartozónak érezte a koffert, rá sem mert igazán gondolni, hogy ne legyen a közelében.
Furcsa volt, hogy egyre erősebben foglalkoztatta a tenger, holott azelőtt alig gondolt rá.
Hogy végre megszabaduljon a gondolattól, elhatározta, hogy reggel kisétál a vízpartra. Nem tudta minek megy oda, de valami nem hagyta nyugodni. Korán ébredt, tudta, hogy a bőröndöt is vinnie kell.
Fáradtságos út volt a nehéz csomaggal, de sikerült megérkeznie. Ott, a sziklán ülve kissé el is bóbiskolt talán, mikor a bőrönd teteje felcsapódott. Ketrin ettől úgy megijedt, hogy ültéből felugorva megszédült, és hátratántorodott. Csak azt érezte, hogy repül, mint a sirályok, aztán azonnal elnyelték a tomboló habok. Egy öreg halász érkezett a sziklára, onnan jól belátta a vizet. Már hajnal óta várta a visszatérő halászhajót, izgatta, mekkora lehet a zsákmány. Meglátta a sziklán fekvő gazdátlan bőröndöt. Szép volt, csak úgy csillogott a napfényben. Hű az áldóját- szólt döbbenten, még ilyen szép darabot nem is láttam.
Körülnézett, de ameddig a szem ellát, nem volt ott senki. Óvatosan végigsimította bársonyos felületét elnehezedett kezével, megpróbálta kinyitni, de a zárak nem engedtek. Még sokáig ott álldogált mellette, de nem jött senki a kofferért. Hát csak nem hagyom itt- mondta, majd otthon kinyitom, és kisül, mi van benne. Mikor megemelte, meglepődött a súlyán, aztán szapora léptekkel elindult vele hazafelé.

Kép: Kapolyi György alkotása