Kapolyi György: Vogelweiss

Vogelweisset, csak rövidlátó svábnak hívták. Olyan könnyedséggel belépni az üres liftaknába és lezuhanni, csak ő tudott. Vagy kétemeletnyi száguldás után fennakadt egy fémhorogba kabátjának köszönhetően, kecsesen himbálózva a mélység felett, mint egy túlérett tök. Nem tudta mennyi ideig lógott, mert szódásüvegtalp szemüvege a zuhanáskor leesett, nem látta karórájának számlapját sem. Még sosem volt a liftaknában, de annyit már látott, hogy sötét és büdös. Mikor levonult róla az első pánik, ordítozni kezdett segítségért. Hosszú időbe telt, mire meghallotta az egyik lakó, és az sem tudta a hangot, annak keletkezési helyét gyorsan beazonosítani. Kinyitotta a vasajtót, és leszólt a sötétbe. Maga az Vogelweiss?- kérdezte. Vogelveiss látta magát lelki szemeivel lógni a semmiben, tehetetlenül, kiszolgáltatva és szánalmasan, ez a kép úgy felbőszítette, hogy artikulátlan hangon visszaordított. Nem! A Mikulás vagyok, és belegabalyodtam egy rénszarvasba maga marha- üvöltötte, és tajtékzott dühében. Valahogy a hülye kérdés felszabadította a benne lévő feszültséget, és egyszerre zúdította az érdeklődő hangra. Csináljanak valamit, hogy innen kijussak, nem akarok itt lógni ítéletnapig – kiabálta. Az elképedt lakó megsértődött a goromba válaszon, és leordított. Én estem bele az aknába, vagy maga? Mit marházik itt, ha valaki egy marha, az maga. Épeszű ember nem az aknába lép, hanem a liftbe. Igaz a mondás, hogy egy svábnak negyvenéves korában jön meg az esze, de mindjárt el is megy-harsogta a lakó, kemény kritikáját sokszorosan verte vissza a visszhang. Hogy gondolja a kihúzást? Nem vagyok egy  emelődaru. Hívjon segítséget, ha már ennyire béna. Én béna? Hát figyeljen ide. Maga ott van leszarva ahol éppen lóg- így a lakó, én nem vagyok sem vizimentő, sem állatidomár. Maga állampolgári jogon beléphet a liftaknába, aztán ha közben meggondolja magát, akkor én próbáljam kihúzni. Én nem vagyok rendszeresítve elmebetegek hangulatváltozásainak korrigálására, maga felnőtt ember, miért nem gondolta meg magát időben. Csak nyitogatjuk az ajtót, és belépünk a liftaknába, hebehurgyán, hogy ne mondjam hülye módon, aztán kapkodjon a másik? Hát hol él maga seggfej? Még jó, hogy nem akarja kihívatni velem a televíziót-vagy netán az artistaiskola igazgatóját. Vogelweiss az aknaugró zseni, a világbajnok, csak tessék, csak tessék, soha vissza nem térő alkalom! Nem akar elindulni az olimpián?- harsogott a halálra sértődött lakó. Na, ne sziporkázzon itt nekem- ordított vissza Vogelweiss, magába annyi jó érzés sincs, mint egy döglött lóban. Itt lógok élet-halál között,  maga meg okoskodik, hogy csapódna fejére a vasajtó. Hát tudja mit-válaszolt a lakó. Ott dögöljön meg, ahol van-hörögte magán kívül. Remélem, elindul az a rohadt lift, és úgy ledarálja magát, ahogy illik.
Hogy milyen szemét emberek vannak- így Vogelweiss - hány tisztességes ember meghal, maga meg még erre is képtelen. Nem csodálom, hogy faképnél hagyta a felesége, egy ilyen barommal nem bírja ki senki egy fedél alatt.
Maga ne ugasson bele a magánéletembe-ordított a lakó. Most már akkor sem segítenék magán, ha tudnék. Remélem, nem sokáig bírja a kabátja, és lezuhan a francba. Már most érzem, halálra fogom röhögni magam a nagy puffanása hallatán. Úgy szét fog menni, mint egy elgázolt béka, a hullaszállítók le fogják hányni az undortól. Mit merészel mondani, maga senki- ordította vissza Vogelweiss. Dühében nagyokat rúgott a levegőbe. Ha kiszabadulok, levágom a fejét, még ha életfogytiglant is kapok érte.
Rémülten hallotta, hogy recsegni kezd a kabátja. Egy nagyot sikított, és zuhant. Aztán döngve érkezett a liftszekrény tetejére, az elakadt szerkezet talán egy méterre állt alatta.
Vogelweiss soha többé nem szállt sem liftaknába, sem liftbe.
Boldogan gyalogolt.

Kép: Kapolyi György alkotása