Kapolyi Noémi: Hantosdomb

Az egész falucska szinte úgy fogta körül a temetőt, mintha lópatkót formázna. A környező helyeken Hantosdombnak nevezték az emberek. Hosszan vezetett be az út a fák között a házakhoz, és ahogy az arra tévedő meglátta az első faluszéli viskót abban a pillanatban feltűnt neki a vele szemközt felfutó magas domboldal az elől álló sírkövekkel. Ettől aztán némelyeknek rögtön el is ment a kedvük attól, hogy begyalogoljanak, de aki folytatta az útját az megérkezett a kanyargós utacskán az egyetlen fogadóig, ami a temető dombjának aljában bújt meg, egyedüli építményként.

Magas falaival és pilléreivel erősen támaszkodott a poros út szegélyéhez és csak a felső szintje emelkedett a temető magasságába hogy az ablakon kibámuló a füves hantokkal szemben találja magát.

Az emberek csinálták a dolgaikat, ahogy az vidéken szokás volt, állatokat tartottak, veteményes kertet műveltek, a földjeiket bevetették, learatták és mindent egyformán tettek, akár más falvakban, kivéve egyet, mégpedig azt, hogy sötétedés után az egész falucska elnéptelenedett, és az utcán egy teremtett élő lélekkel sem lehetett találkozni.

Senkit sem lehetett kirángatni otthonról, még akkor sem, ha baj volt. 

Mindenki tudta kimondatlanul az okát. Éjjelente furcsa zajokat lehetett hallani, tompa dübögést, kaparászást néha még beszédfoszlányokat is, de úgy, mintha teli tömött szájjal próbálna valaki valamit mondani, aztán néha fém csikordult, de olyan is akadt, aki váltig állította, hogy látta ahogy leszivárognak valami ködök a temetőből és kígyók módjára siklanak a falucska utcájának éjszakai levegőjében. 

A fogadó ivójában az a szóbeszéd járta, hogy egyszer leégett egy porta, porig, mert senki sem ment oltani, hanem csak az ablakokból nézték, ahogy lángba szökken az épület, és a házbéliek futnak az utcára. Aztán hiába verték az ajtókat, valami ködcsíkok egyre jobban bekerítették a szerencsétleneket, miközben beengedésért könyörögtek, de persze senki sem nyitott nekik. Reggelre aztán ott feküdtek az út mellett holtan mind egy szálig, de azt mondják, semmi sérülés nem volt rajtuk, csak egyszerűen már nem éltek.

Éppen erről folyt a szó megint, amikor elszánt idegen arc nézett be az ajtórésen. Nagyot köszönt, amire a beszédhangok elhaltak, és a hirtelen csendben mindenki az idegen felé tekintett.

A fogadós azonnal intett, hogy jöjjön be, és maga elé egy padra mutatott.

Amikor a kopott gúnyájú, viseltes arcú ember letelepedett, fesztelenül lepakolt, látszott a mozdulatain, hogy cseppet sem érdekli, hogy nézik.

Vastag bőrnadrágot viselt, félig meztelen felsőtestén sok izom feszült, és egy állatbőrszerű lógott átvetve a vállán, keresztben pedig hatalmas bőrtarisznyát cipelt, fekete, vastag marhabőr ráhajtója egészen kifényesedett, amikor levette, látszott rajta, hogy súlyos teher lehetett.

-Mi van abban amit cipelsz?- bökött oda a fogadós.

-Szerszámok, vaskovács vagyok-mondta a vendég fel sem nézve.

-Aztán mit kérsz?-kérdezte a pultból.

-Inni és enni szeretnék- válaszolt az idegen, és lassan feltekintett, futólag a fogadós szemébe nézve.

Abban a pillanatban a fogadós kezéből kicsúszott a kupa, pattogva elgurult, de szinte rögtön észhez kapott, nyúlt utána, de már későn, aztán visszanézett a kovácsra, de akkor az már a tarisznyájában matatott valami után.

A fogadós értetlenül megállt aztán új kupáért nyúlt és csak annyit válaszolt, maga sem értette, miért, hogy:

-Igenis uram.

A délután csendesen telt, az emberek új beszélgetésekbe kezdtek, és a kovács úgy belesimult a fogadó levegőjébe, hogy szinte meg is feledkeztek róla.

Már közeledett az alkony, ezért az emberek feltápászkodtak a padokról,  elköszönve haza indultak.

A fogadós megkérdezte a kovácsot, marad-e éjszakára.

A vendég biccentett, aztán nehézkes léptekkel a pulthoz ment, és letett rá egy arany pénzt. 

-Elég lesz ez fogadós?

A fogadós elképedt az arany láttán.

-Ne hagyjon itt ennyit uram, visszaadni belőle nem tudok, úgyhogy maradjon itt egy éjjelre ingyen- szólt halkan a fogadós- az itt alvás nagyon olcsó, hiszen erre senki sem jár, meg nem is vagyunk olyan hely, hogy szívesen maradtak volna nálam.

A kovács meglepett volt kissé, de aztán visszavette az aranyat, és egy köszönöm-öt mondott.

-Erre van a feljárat, három szobám van, válasszon egyet, és aludjon jól.

A kovács komótosan felpakolt a vállára, és fellépkedett a falépcsőfokokon, némelyik közülük fájdalmasan megnyikordult a talpa alatt.

A fogadós bezárta az ajtót aztán visszavonult a földszinti szobájába éjszakára.

Másnap korán reggel amikor kilépett az ivóba, meglepetten látta, hogy a kovács már fent van, és a padján üldögél. 

-De korán kelt az úr, mindjárt csinálok reggelit, sikerült aludnia?- érdeklődött a fogadós a konyhából kihajolva.

- Minden jó volt- válaszolt a kovács, ránézett ugyan a fogadósra, de az érezte, hogy valamiért nem néz a szemébe csak az arcába.

Amikor már sikerült begyújtania a tűzhelyet, és felverte a tojásokat is, akkor a fogadós felsietett az emeletre, hogy rendbe rakja a szobát, benézett az elsőbe, de a kovács ezek szerint nem ezt választotta, mert minden érintetlen volt. Aztán a másodikba is benézett, de ott sem aludtak az ágyban az éjszaka, aztán végül a folyosó végén a harmadikba is befordult, de az az ágy is érintetlen volt. Egy darabig ténfergett a szobában, aztán lement, hogy megsüsse a reggelit.

Már forrt a zsír amikor belelódította a nagy vasserpenyőbe a felvert tojásokat, amelyek azonnal fodrozódva sültek, és úsztak a forró illatozó zsírban sercegve.

A kovács jó ízűen ette a reggelit, amikor a fogadós finoman megkérdezte tőle, hogy tán kényelmetlen volt az ágy, hogy nem aludt benne?

A kovács elmosolyodott, aztán megint csak felnézett a fogadós arca mellé és azt válaszolta, hogy kint sétált az éjjel.

-Jaj, ilyet ne mondjon!- csapta össze a kezét őszinte riadalommal a fogadós- ez még viccelődésnek is szörnyű, nem tudta, hogy itt tilos kimenni?! Hát ha igaz, és maga kint járt, akkor csoda, hogy él!

-Bizony, kint jártam- válaszolt már komoran a kovács, és megette az utolsó falatot is.

Az emberek aztán lassan újra benépesítették az ivót, munka előtt ittak egyet, vagy éppen munka közben bejöttek egy korsó sörre, de mindig akadt pár vendég. Délután volt már amikor két férfi bejött, aztán odatámaszkodtak a pultra, és elmesélték a fogadósnak, hogy az asszonyok a temetőben jártak, virágokat vittek ennek-annak, és nagyon érdekeset láttak ám, mert néhány sírt vasra vert valaki, vagy valami az éjszaka. 

Erről aztán hosszasan elbeszélgettek mielőtt ismét hazaindultak az emberek.

A fogadós elpakolt, aztán a kovácshoz fordult.

-Bármeddig maradhat, ameddig akar, ha gondolja, enne valamit mielőtt leégne a tűz?

A kovács bólintott egy igent.

Aztán nemsokára hallotta a fogadós bosszús hangját a konyhából.

-Ej a fene essen bele, kialudt a nyomorult!

A kovács felkászálódott a padról, és odaszólt neki:

-Várjon, majd megfújom, addig csak készítse a sütni valót.

-De már parázs sincs, nézze-mutatta a fogadós.

-Nem baj, lesz ott, csak menjen.

Kiment a kamrába egy darab pácolt hússzeletért, belerakta a serpenyőbe,  visszament vele a konyhába, nagyon elámult amikor vígan pattogó tüzet látott a tűzhelyben a kovács meg néha megfújogatta féltérden állva, aztán felkelt, és visszaült a padra.

A fogadós megsütötte a húst.

A kovács az ivóból emeltebb, de halk hangon megszólította a fogadóst.

-Aztán mondja, mindig egyedül lakott itt?

-Nem- válaszolt tűnődő hangon- nem mindig, volt családom, csak hát meghaltak már régen.

-Aztán hogyan?

Csak megrázta a serpenyőt a tűzön.

-Régen történt, innen föntről elvitték szegényeket, én becsuktam már, de a gyerek kinyitotta, játszott, az asszony kiszaladt érte, aztán én is rohantam, de már akkor vitte őket a köd, és láttam rajtuk, hogy nem élnek már, csak úgy élettelenül feküdtek az esti levegőben. Nem tudtam már tenni semmit, üvöltöttem egy darabig, aztán bementem, bezártam, és reggel sem nyitottam ki, csak napok múltán eszméltem fel, hogy valahogy én még megvagyok. és tennem kell a dolgomat, aztán itt vagyok. Hát maga? Hogyhogy erre járt?-kérdezte.

-Én csak úgy céltalanul kóboroltam amikor rátaláltam a falura.

-Aztán mondja, maga valami nagy úrnál is szolgált? Csak mert aranypénzt nem is láttunk még mifelénk, ilyet nem fizet holmi gazda, ha nem bánja hogy megkérdeztem?

-Nem bánom-felelte a kovács- igen, egy nagy úrnak dolgozom néha, és ő arannyal fizet, amikor kifogyok belőle, mindig visszaállok hozzá egy újabb időre dolgozni, így megy ez már régen.

Amikor eljött a reggel a fogadós nem is csodálkozott annyira, hogy a szobákban most sem aludt senki, arra gondolt, talán lent a padon alszik ez a jóember, mert nem szeret ágyban pihenni, hallott már ilyenről, valami fóbia lehet.

Az ivó ismét benépesült, és egyre másra jöttek az emberek, mert most már egyre több asszony ment fel a temetőbe megnézni, milyen sok síron van vaspánt, némelyiken rengeteg, és senki sem értette, hogyan került oda annyi vas, azt is számolgatták, hogy hány szekérre való lehet, és vajon mikor vihették fel, kik, meg hogyan lehetett ilyen csendesen feltenni azokat?

Az egyik férfi pedig váltig állította, hogy éjjel, amikor könnyített magán, és futólag kinézett az ablak sarkából, nem tekergőzött az a vastag ködféle, ami mindig ott szokott úszni a levegőben, szinte arra várva, hogy valaki kilépjen tőlük a ház ajtaján.

A következő nap pont ugyanúgy zajlott, mint az előző, annyi különbséggel, hogy most már a fél falu ott tolongott és mindenki mesélt egyfolytában, hogy éjjel csillagfényt láttak az égről, és nem volt köd, meg nyikorgások, és koppanások , meg beszéd sem olyan földdel tömött hangokkal, hanem békesség volt,  néhányan váltig állították, hogy reggel amikor a nap felkelt madárdalt hallottak a szomszédos fa ágáról. 

Este, amikor már kiürült az ivó, és csak a kovács maradt a fogadóssal, ismét készült a sült, a fogadós megszokta már, hogy a kovács nem néz rá beszéd közben, de egy asztalnál megették az ételt, és beszélgettek. Amikor minden elfogyott, a kovács megszólalt.

-Nézz rám fogadós- kérte, és a szemébe nézett, a fogadós felemelte az arcát, és érezte a kovács  átható, lélekbe látó tekintetét, de valahogy ez a szempár most nem töltötte el riadalommal,  békét érzett, erős, állékony békét- ma este elmegyek innen, a falutokban már béke van, és az is marad- szólt a kovács- ma éjjel én kimegyek ezen az ajtón, és te nem zárod be, megértettél?

-Igen, megértettem- felelte a fogadós.

-Aztán minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell, énrám pedig nem nagyon fogsz emlékezni- mondta.

Összepakolta a holmiját aztán a fogadóshoz fordult:

-Gyere, kísérj ki.

Az előzékenyen, és ügyetlenül megindult a magas, nagy termetű kovács mellett az ajtóhoz, nagyra tárta előtte, a kovács kilépett rajta, de visszafordult a fogadóshoz, és kezet nyújtott neki.

Amikor kezet ráztak a fogadós szemébe nézve elismételte:

-Hagyd nyitva az ajtót, így ahogy most van, és menj aludni, Isten veled- szólt, elengedte a fogadós kezét, megfordult, pár lépés után elnyelte alakját az éjszaka.

A fogadós gondolkodás nélkül megfordult, és a szobájában azonnal aludni tért.

Még le sem hajtotta a fejét, szinte máris  mély álomba merült.

A reggel madárdallal köszöntötte a falut.

Ragyogott a nap, egy vastag sugár pedig pont a fogadós ágyára tévedt, lassan ébredeztek hárman az ágyban, legelőször a gyerek ült fel, aztán az asszony is felkelt, végül a fogadós is nagy nehezen kimászott a puha ágyból, és elkezdtek pakolászni, öltözködni, beszélgetni. Aztán az asszony megsimogatta a férje arcát, és kisietett a konyhába, hogy begyújtsa a tüzet.