Kapolyi Noémi: A találkozó

Nem is értette, miért pont ebbe az utcába kellett jönnie, ráadásul ilyen későn, amikor szinte vak sötét volt mindenütt. Reggel egy cédulát talált a postaládájában, amit egy régi ismerőse írt neki.
Régi ismerős, ezen a megfogalmazáson is elmerengett egy pillanatra, milyen hatalmas szerelem volt és mekkora érzelmek, aztán vége lett, keservesen, kínlódva és új életet kezdett, ami sikerült. Most boldogan élt. Tudta miért jött el, ha ő hívja, akkor segítségre van talán szüksége, neki is új élete van, de a bizalom megmaradt a két felnőtt ember között és a tisztelet is, butaságok miatt sosem keresték egymást. Bár az utóbbi tíz évben nem is hallottak egymásról, nem volt szükség találkozásra.
Ahogy körülnézett az egész utca keskenyen kanyargott és tűnt el az utolsó működő utcai lámpa fényében. Ez itt vele szemben egy kopott és megfeketedett vakolatú bérháznak tűnt, ami teljesen lakatlan és itt alul egy üzlethelyiség állt, kékre festett koszlott vaskeretes ablakaival és kivert üvegű ajtajával, bent pedig csak csöndesség és feketeség lapult tömören.
Hűvösödött és az órájára nézett, pont 10-et mutatott, itt kellene már lennie. Fejét elfordította először balra, amerről jött, de senkit sem látott, aztán jobbra akart nézni, amikor szemben a törött üvegű ajtóban meglátta őt. Alig látszott a sötétségben, de megismerte, aztán a hangját hallotta és megnyugodott, igen, itt van, nincs semmi baj.
Az ajtó befelé kinyílt.
-Gyere-szólította.
Ő pedig elindult, fellépett az egyetlen beton lépcsőfokon és bement a helyiségbe.
Félhomályos, tágas és üres volt, tele építési törmelékkel.
Megállt és őrá nézett, oldalt állt neki, a fél arcát látta és azt is, hogy a kezének egy része egészen elfeketedett, az ujjaira pedig rászáradt a bőr.
-Mi történt a kezeddel?- kérdezte, idegességet nem érzett csak féltést.
-Nagyon fáj-mondta, a férfi- sajnos sok helyütt ilyen vagyok, tedd meg kérlek, simítsd végig a kezed rajta, akkor jobb lesz.
Gondolkodás nélkül az ujjaival finoman végigsimogatta a kézfejet, aztán lassan elvette a kezét, nem akarta végiggondolni az érintést, mert érezte, akkor iszonyodna, csak segíteni szeretett volna.
A férfi sóhajtott egy kicsit.
-Most valamivel jobb, ilyenkor jobb- mondta.
Látta, hogy valami nagyon nagy baj lehet, de nem akarta megkérdezni, úgy gondolta vár.
Valami oka csak lehet annak, hogy őt ide hívta.
-Itt minden csupa sitt, itt fogunk maradni?
A helyiség túlsó végében kékre festett, vaskeretes pult állt romosan, nyilván itt folyt a kiszolgálás és ez valami étkezde lehetett, gondolta.
-Nem maradunk itt, gyere, körbe vezetlek.
-De hát itt nincs hová menni-csodálkozott- hová akarsz engem itt bent vezetgetni?
-Jól van, mindjárt meglátod, csak gyere utánam- hangzott a kérés, avval előre lépett és lassan bement a pult mögé, egy pillanatra megállt és megvárta, hogy ő is odaérjen, aztán váratlanul a falban meglátta a kicsempézett ajtónyílást.
Valami lámpafélét felkapcsolhatott, de annyira gyengécske fénnyel égett, hogy az új szobát csak derengésbe vonta, így is látta azonban hogy egy alacsony belmagasságú helyre értek, ahol nagyon szép, de üres kád állt, szürke kőből készülhetett, mint valami vízmedence, amiből minden elpárolgott, szürke vízkővel beborítva az egész felületét.
-Milyen szép-dicsérte meg.
Közben feltűnt neki, milyen sovány, hajlott hátú ember lett a fiúból, akit megismert annak idején, mintha az idő valami érthetetlen módon elszállt volna felette. Felötlött benne a gondolat, hogy ez az ember meghalt, de úgy érezte, lehetetlen, bár az egész, amit most lát, szintén annak tűnt.
-Jól van, megyünk tovább-súgta felé.
Furcsállta, de innen is nyílt egy ajtó, a kis folyosó, amire léptek pedig visszavezette őket az üzlettérbe.
Már éppen szólni akart, amikor elhallgatott a megrökönyödéstől, mert törmeléknek nyoma sem volt, csak a derengő fény világított és úgy tudott körülnézni. Kövezett falak mindenütt és oldalt egy ajtó ahová két lépcső vezetett betonból. Lépett volna arra, de a férfi rászólt.
-Ne menj oda be, benézhetsz a küszöbről, de nem mehetsz be.
-Jó-súgta vissza és óvatosan csak a küszöbig lépett ott megállt és arra is ügyelt, nehogy az ajtó keretéhez érjen.
Hatalmas félhomályos helyiségbe pillantott, a falaknál fejrészükkel oda tolva mindenütt vaságyak álltak, rajtuk pedig emberek feküdtek szigorú rendben, mindegyikük a mennyezetet nézte.
Úgy érezte eleget látott, inkább visszahúzódott, lejött a lépcsőn és megállt a félhomályban.
Lassan hangtalanul jöttek elő a szobában fekvők, látszott rajtuk, hogy csak azért téblábolnak tisztes távolságot tartva tőle, hogy megnézzék. Jelentéktelenül színtelen ruházatuk és fakó bőrük miatt olyan egyformának tűntek a számára, pedig látta rajtuk, mindegyikük egy másik ember.
Olyan tanácstalannak érezte magát, ott lézengtek körülötte és őt nézegették, nem jöttek közel, de mégis egyre furcsábbnak találta a dolgot, aztán tekintetével a férfit kereste.
Meg is találta, az leplezetlen arccal állt vele szemben. Egy tönkrement, feketés foltokkal teli aszott arcot látott, olyanná vált, mint a keze. O, mi történhetett?-ötlött fel benne a kérdés. Elképedt arcot vághatott, mert a másik azonnal elfordult.
Aztán szigorúbb, ridegebb hangon megszólalt:
-Ebből elég, tovább megyünk, gyere-kezével közben félkörívben intett, az ott lézengők pedig széles utat engedtek nekik.
Már nem is tudta eldönteni milyen irányban haladtak tovább, a helyiség ezen részét nem ismerte, de valamikor a kövezett falakat észrevétlenül maguk mögött hagyták, itt már sziklák lógtak egészen magasról, mindenfelől, mintha valami hatalmas és tágas erdei barlang folyosóján lépdelnének előre.
Megálltak, mert véget ért az út, itt sziklákkal körülölelve egy keskeny, szürke vízesés zuhogott lefelé, hangtalanul, ami a lábuknál véget ért. Döbbenten követte a szemével a víz útját, de nem folyt tovább, a lábuk előtt a kőpadlóba hangtalanul becsapódva elenyészett.
Hiányolta a várt robajt a szerteszét felverődő vizet, de semmi sem volt.
Aztán egészen megkövülten vette észre, hogy a férfi lassan továbblép felfelé és elindul a kis vékony vízesésen. Majd feljebb a vízben megállt és őt hívta.
-De hát én hogyan, lépcső sincs, vagy kapaszkodó, én nem tudok-rebegte kétségbe esetten és csak állt ott előre tartott kezekkel, mintha aki fogódzót keres a semmiben. Nézett előre, látta, hogy az aláhulló víz szürke és fénytelen, a férfi pedig ismét feljebb lépett. Aztán érezte, hogy őt nézi, amikor újra megszólalt.
-Na, jól van, figyelj, fogsz látni kis ágakat, akkor fogd azokat, csak lépj, gyere, ezen fel tudsz jönni, nem lesz nehéz, de gyere, indulj már- sürgette, avval lassan folytatta az útját felfelé.
Érezte, meg kell indulnia, egyszerűen muszáj.
Előre lépett és benyúlt a vízfüggönybe, volt ott valami, amit meg tudott fogni, de annyira vékonyka az egész és nem is látta, mi az, gondolta előrébb lép egy kicsit.
Abban a pillanatban a levegőben állva találta magát, a lábai a vízesésben álltak, de nem látta őket, a vizet pedig nem érezte, egyszerűen száraz maradt a bőre, ujjaival tapintani akarta az ágacskát, de csak a semmit markolta, kezdte elveszíteni az egyensúlyát, feljajdult, hogy mindjárt leszédül.
-Csak óvatosan, nézz rám-szólt a kérés- figyelj rám és most emeld a lábad és lépj egyet.
Ismét feljebb találta magát, ahogy újabb bátortalan lépéssel megint felfelé haladt.
A vízesés közben elvesztette szürke színét és enyhe ragyogásba kezdett. Megtelt fénnyel és kékes csillogással. Egészen lenyűgözte és nyomott, hűvös hangulata oldódni kezdett, könnyűnek és súlytalannak érezte a mozdulatait, ahogy haladt egyre feljebb. Már nevetett, ahogy lépkedett, a kékes szín közben átkúszott lassan a ruháira, fesztelen boldogsággal szemlélte ámulva, ahogyan a ruhája a vízzel együtt tündöklővé változott, miközben hosszú haja hatalmasra nőtt és csodálatosan omlott a dereka fölé.
Aztán a következő lépéssel felért. Kilépett egy vakítóan fehérlő folyosóra, ami tündöklő tejszínben pompázott, a sima falakban hirtelen itt is ott is ajtók kezdtek nyílni, majd mindegyikben megjelent valaki, kedvesen, szép ruhában és mindegyikük őt invitálta, hívta, hogy menjen csak tovább az út végén lévő csodásnak ígérkező hely felé.
Ő pedig előre tartott arccal ment lassan tovább a kijárat irányába. Látta, hogy jóval előrébb a férfi lépked, aztán megáll a fal mellett és rá vár.
Közben végignézett magán a ruhája gyönyörű, hosszú szári féléhez kezdett hasonlítani a válláról   hatalmas stóla lógott alá, ami majdnem érintette a földet, minden ruhája káprázott a vízesés kékjében a haja fényes, fekete hajzuhatagként omlott a hátára, minden egyes lépésével érezte, ahogy szépül, a járása könnyedebb és boldogan, tiszta lélekkel ment tovább.
Aztán meglátta, merre.
A folyosó vége egy kertre nyílt. Ahogy tágult a kilátás, egyre többet vehetett szemügyre belőle.
Végtelen sárgászöld, zsenge fű borított be mindent, hatalmas fák magasodtak, sokuk telve virággal. Magával ragadó szépség és tündöklés áradt a kertből. A lehetőség, hogy oda beléphet boldogsággal öntötte el.
Ekkor számára is váratlanul, hirtelen törtek fel ajkáról a szavak:
-Haza kell mennem, engem a kedvesem vár- mondta halk, tiszta hangon.
-Gyere-szólalt meg a férfi és finoman előre intett a karjával.
De ő megállt.
-Haza kell mennem, most beteg a kedvesem, hozzá megyek- mondta.
A férfi kissé lehajtotta a fejét.

Az utca olyan sötét volt és elhagyatott, csak bámult értetlenül, aztán félni kezdett.
-Talán mégsem kellett volna eljönnöm-suttogta maga elé- hazamegyek- döntötte el.
Összehúzta magán a kardigánját és jól kilépve elsietett.

Kép: Szűcs Miklós Sötét utca II.