Kapolyi Noémi: Eső

Látta ahogy beborult az ég, és a nehéz felhők egészen ráhasaltak a hegyoldalra, egyre nagyobb sötétségbe vonva a tájat. Aztán elkezdett szemerkélni a víz. Apró szúrós, kis hűvös pöttyökben hullt az eső. Már napok óta nagyon rossz idő volt, hidegnek éppen nem mondta volna, csak állandóan esett, vagy csak szemerkélt, lépten-nyomon leereszkedett a köd, még a begyújtás is megfordult a fejében annyira nyirkos volt az este odabent. Sokszor ismételgette magában, hogy ez aztán micsoda nyár, mert állandóan október véginek érezte az időjárást.

Éppen kint dolgozott, nem érdekelte hogy megázott, de amikor egy pillanatra futólag feltekintett, akkor vette csak észre mennyire fekete az ég.

Szürkületivé változott a fény, a bokrok alatt már alig látta hová léphet.

Akkor kezdett megváltozni az eső, az állaga lett más mint eddig.

Nézte ahogy a nyúlós és átlátszó cseppek ráesnek és lefolynak a cipője orráról, egészen átjárta a döbbenet érzése.

Amikor a kézfejére is ráesett pár nagy csepp és megindult szétterülve az ujjai közé, elfogta a vak rémület, rázni kezdte a kezét, és beletörülgette a kabátjába, aztán felvette a csuklyát a fejére, előrehajolva futni kezdett a ház felé.

Amikor beért az ajtónyílásba, lerántotta magáról a kabátját, és a gádor felé rázni kezdte, látta, hogy lomha bevonatot képezett rajta az a valami, ami a felhőből hullott, nem tudta mi lehet az, de akárhogy is rázta, rajta maradt vastagon az anyag. Egy kicsit tartotta még, aztán jobb karjával előre lódította a ruhadarabot, az földet ért a kövön, ő pedig beugrott az ajtón, és bezárta maga mögött, aztán csak állt az ajtó üvegénél, figyelte fog-e történni valami.

Erősen zuhogott, egy darabig nézte, hogyan hömpölyög lefelé a kőjárdán bele az árokba a víz. Aztán hamar besötétedett, ő pedig elunta a várakozást, bele is feledkezett, úgyhogy a konyhában evett egy keveset, és lefeküdt aludni.

Reggelre egészen más gondolatok foglalkoztatták, szénát kellett forgatnia, aztán ennivalót készíteni, nem is gondolkozott csak ment a dolga után. Amikor délben végzett a szénázással, és letette a villát a pajta oldalához, akkor vette észre a pocsolyát a tető széle alatt. Valahogy nem olyan volt, mint máskor, opálosan fénylett, nem kandikáltak ki belőle az elárasztott növények levelei, szúnyoglárvákat sem látott benne, csak szürkésen fénylőn ott állt a vízszerű valami.

Fogott egy botot és leguggolva belepiszkált. Amikor a kis venyigét kivette valami ragadós, és nyúlós dolog lógott róla, nem volt szaga, de őt mégis elfogta az undor, visszaejtette a fadarabot, és tűnődve felállt.

Este, amikor besötétedett olyan kellemetlenül kezdte odakint érezni magát, mintha rengeteg figyelő szempár őt nézné, hogy mit csinál, merre megy, ezért erősen bekívánkozott a házba, igazából pedig akkor érzett valami megnyugvásfélét, amikor bement, és bezárta az ajtót.

Éjjel nehezen tudott aludni, és keveset. Gyakran felébredt,  mindenféle neszeket hallott amelyek félelemmel töltötték el. Máskor is hallott már éjjeli zajokat, de azokat ismerte, tudta milyen amikor nyest ugrál a tetőn, vagy ha lehullik egy alma a szemközti fáról, de ezek a hangok mások voltak, sosem hallott, csúszós, idegen neszek.

A következő napon semmi érdekeset nem tapasztalt, kimosott egy halom ruhát, kiteregette őket a kötélre, aminek nem jutott hely azt a kiskert kerítésére. De pár nappal később amikor elment az utcára szétnézni, mit csinálnak a szomszédai, és találkozott egyikükkel, az elmondta neki, hogy képzelje csak, a kiterített mosott ruháiból rengeteg eltűnt. Neki is rögtön eszébe jutott, hogy hiszen ő is mosott nem rég, mindjárt haza indult, hogy otthon körülnézzen. Ahogy átnézte a szárítókötelet, és a kerítést máris feltűnt neki, hogy valóban nála is eltűnt jó pár holmi, csak elképzelni sem tudta, vajon kinek kellhettek az ő agyonmosott kinti ruhái. Ráadásul pont a leghasznosabbakat vitte el valaki, mindent aminek hosszú ujja, és csuklyája volt.

Egyik délután az erdőbe vezetett a dolga, nekikezdett összeszedni a begyújtósnak valót télire, még odébb volt a hideg, de ha minden nap megszedi a fás ruhát akkor is éppen hogy elég lesz tavaszig.

Már javában kint járt a jól megszokott úton, befordult a régi malomnál, átment a kis fahídon, amikor észrevett pár embert üldögélni a régi malom pajtájában. Nagy oszlopok tartották a tetőt, de oldalfala sosem épült hozzá, úgyhogy jól látszódtak az emberek, nem ismert egyet sem közülük, hiába is erőltette a szemét, ott ücsörögtek a földön, szedett-vedett ruháikban, csendesen.

Megfordult a fejében, hogy talán valami túrázók, de aztán arra gondolt, túl csendesek, és nincsenek csomagjaik sem, el sem tudta képzelni, kik lehetnek. Minden esetre jó hangosan rájuk köszönt messziről, és intett is nekik. Az ott ülök közül senki nem mozdult.

Már indult is tovább amikor csak úgy véletlenül a szeme sarkából odanézett.

Érezte, hogy baj van, csak nem tudta mi. A csoport felállt a földről, mindegyikük őt nézte, ahogy éppen indul. Jól felismerte a szomszédok, és a saját ruháit az alakokon, vizenyős arcok fordultak felé, és bár a szemüket nem látta, de úgy érezte, mintha éhes állatok méricskélnék őt,  hogyan mozog, és merre fog menni.

Hallotta a fejében a saját intelmét: csak lassan menj tovább és figyelj, mikor kell rohanni.

Úgy próbált tovább lépkedni, mintha nem is félne, lassan az egyik láb aztán a másik, de közben figyelt, minden idegszálával kémlelt, azt is számba vette, hová tudna futni, ijesztően konstatálta, hogy az erdőben nem sok esélye lenne a menekülésre, hiszen ha egy fára fel is tudna mászni, mit ér vele, ha utána másznak.

A malom épülete, az jó lenne- gondolkodott lázasan tovább- de ha oda be is venné magát, hogyan inna, és enne azután, mert lehet, hogy ezek itt kivárnák. Lassan megkerülte a malmot, és a fal túlsó végénél kilesett, nagy szerencséjére a csoport még abba az irányba figyelt amerre távozni látták.

Aztán a ruhás alakok lassan elindultak az erdő felé, arcukat feltartva mentek előre, mintha szaglásznának, a testük valami zselés anyaghoz hasonlított, mint amit a pocsolyában talált napokkal ezelőtt. Most már nagyobbakat lépett, kikerült egy fát és sietősen rálépett a hídra. A régi fahídon megint csak jól kilépett, majdnem átért rajta amikor hatalmasat reccsent a régi palló a talpa alatt, szinte érezte a tekinteteket a hátában, a cipője beleakadt a hasadékba, rángatni kezdte, sikerült kiszabadítania a lábát, aztán egy szempillantásra hátranézett, az alakok sorban, és céltudatosan elindultak felé, ekkor megpördült, rohanni kezdett, eldobta a fás ruhát is, és teljes erejéből futott, érezte, hogy ezt az iramot már nem fogja bírni sokáig, kénytelen volt lassítani, ekkor ismét hátra fordult, a csoport messzebbről ugyan de folyamatosan követte, futni nem tudtak, láthatóan, de gyorsan lépkedni viszont igen. Nem volt ereje tovább rohanni, igyekezett nagyokat lépni, arra gondolt, ha meg tudja tartani a távolságot akkor megmenekülhet. Már látta a házakat, ordítani akart, de ömlött róla a víz, sípolt a tüdeje és egyszerűen nem maradt levegője semmire. Elérte az első házat, de senkit nem látott. Aztán a szomszédig lépkedett, de ott sem volt kint senki, ekkor felvett a földről egy követ, és belevágta az ablakba, nem akadt el az ablak rácsában, hanem a szemek közt bezuhant, talán a konyhába eshetett, azonnal vörös arccal kilépett a szomszédja. Ránézett dühösen, de aztán észre vette, hogy valami nagyon nincsen rendben, meg is kérdezte, mi van veled szomszéd? Ő pedig csak a mellkasát fogva mutogatott hátra a szabad kezével, és csak suttogni volt képes, hogy- ott jönnek, mindjárt ideérnek és megölnek minket. A szomszéd csak értetlenül nézett, hogy ki, meg hol, és mit is suttog itt, amikor feltűnt pár házra onnan a csoport. Lassan szállingóztak előre, zselés testükön fityegett a mindenféle ruha, léptek előre, és keresték őt. Aztán felfigyeltek a szomszédra is. A férfi ekkor már elhallgatott, nem értetlenkedett tovább, csak azt rebegte:

-Mi a franc ez?

-Befelé- szólalt meg ő ekkor, és a megdöbbent szomszédját betaszigálta a kapun, ráfordította a kulcsot a zárban, és kikapta onnan, aztán benyomakodott vele a konyhába, és bezárta a bejárati ajtót.

-Van még ajtó, vagy rács nélküli ablak a házadon?- kérdezte.

Akkor már a szomszédnak is megjött a hangja, így azonnal ő is gondolkodott.

-Nincsen több, vagyis a kamrában van egy ablak, egészen fent, és a padlásfeljáró is nyitva van, onnan a padlásra fel lehet menni, a régi lejárat pedig sajnos a kamrába nyílik a mennyezeten.

-Az nem jó-felelte, aztán szinte egyszerre siettek a kamrához, a tömör, és vastag deszkaajtó erősnek mutatkozott, ráfordították a kulcsot, vártak. Halk neszek töltötték meg a levegőt a ház körül, aztán úgy hallották, mintha valami nedves dolog nekicsapódna a ház falának, aztán egy ablak betört a hálószobában, de amikor a fal mellett lapulva benéztek, látták, hogy a rács senkit, és semmit nem engedett be. A szomszéd belépett, egy gyors mozdulattal leengedte a régi kemény faredőnyt, az pedig hatalmas robajjal levágódott, neki a párkánynak. 

-Ez már rendben van- szólt oda neki.

Aztán csend ereszkedett rájuk, és besötétedett. A nedves zuhogó hang most hirtelen a padlás felől érkezett, aztán reccsenések hallatszottak, míg tompa döbbenéssel leszakadt a kamrába vezető régi lejárat.

A csapódó hang már a kamra ajtót ostromolta, szinte folyamatosan nekivágódott a nedves valami, mintha egy hatalmas sárdarabbal dobálnák az ajtót.

Az masszív volt és nem engedett. A zaj nem hagyott alább, csak éppen más felől is hallhatóvá vált. A wc irányából érkezett, mintha az ülőke teteje akart volna felcsapódni.

Csak álltak mindketten az előszobában háttal a falnak, érezte ahogy a hátán verítékcseppek csurognak.

-Hány vizes nyílás lehet?-kérdezte a szomszédot csendesen.

-Nagyobb csak itt a fürdőben, a többi kicsi, azon talán nem tudnak átjönni, hiszen nem vízből vannak, ugye?- reménykedett a szomszéd.

-Talán nem. Itt bent nincs tüzelőd, igaz?

A szomszéd csak némán csóválta a fejét. 

Az ülőke hirtelen hatalmasat hátravágódott, és valami opálos anyag púpozódott a kagylóban.

Éppen maradt még annyi idejük, hogy berántsák az ajtót, a  kulcsot ráfordították és vártak, aztán itt is elkezdődött a csattanó hang, ahogyan nekicsapta magát időről-időre az ajtólapnak. Az éjszaka nagyon lassan múlt el, nehezen pirkadt, a szortyogó, csapódó hangok folyamatosan  megismétlődtek, mintha azok ott kint sosem fáradtak volna el.

A súlyos ködök teljesen elborították a hajnali tájat, ők az előszobában falnak támasztott háttal ültek a kövön, a lábaikat felhúzva vártak valamire. Semmi nem változott az éjszaka óta, néha egymásra néztek.

-Én már harcoltam, de ilyet sosem láttam és hát, most béke időben, nem is számítottam semmire sem, erre meg nem lehetett felkészülni-suttogott.

A másik csak bólintott.

Aztán a felcsapódó hangok ritkulni kezdtek, lassan, de észrevehetően.

Feltűnt már mindkettejüknek, egymás felé fordulva figyeltek.

-Mintha gyengülnének?

-Nem tudom mi lehet- válaszolta a másik.

Aztán már csak néha hallatszott egy-egy gyenge próbálkozás. 

Felkeltek a faltól és a konyha felé lopakodtak, a folyosó falának feszülve a szomszéd belesett a konyhába. Az ablak ki volt törve jó pár helyen, de a rács érintetlenül állt, az üvegszilánkok a kövön csillogtak. 

Aztán csak a némaság hallatszott, és ahogy az ereiben tódult a vér.

Süket csend.

-Hiszen csillog az üveg, nézd!

A szomszéd ekkor értette meg, beléptek a konyhába és az ablakhoz mentek, a köd felszállt és ragyogott a nyári nap. Itt-ott a kő járdákon még látszódtak a nagy opálos pocsolyák, pár helyen rongykupacokkal, de sehol senki.