Markovic Radmila: János gazda

János gazda egy őszi napon lefeküdt, se a csillagok, se a Hold nem kukucskáltak be hozzá, csak a sötétség borult a házára, meg a mellkasára. Egyedül egymagában, gondolataiba elmélyedve, az egész élete filmszerűen megjelent előtte. Látta szülei hol gondterhelt, hol féltő arcát, a szomszédok közül nem is mindenkire emlékezett, az arcuk elhomályosodott, szürke színné alakult ovális formában, mintha csak sejtelmesen jelennének meg a mögötte még sötétebb szürkeségből. Marika. Igen, Marika. Mennyire szerette őt, de nem mutatta ki, sőt élvezte, ha bírálhatta, ha megbánthatta. Amikor elment, életében először kipottyantak a könnyei, de akkor is. Azért is! Megmutatta, ki a gazda a háznál! A mellkasa mindinkább fájt, éles szúrás, kezdődő eszméletlenség, de annyi ideje még volt, hogy gondolatában tudatosodott benne az életvitele.

    János gazda jómódú falusi házban nevelkedett, szüleivel élt, azok halála után többnyire egyedül foglalatoskodott, önmagát nagyra tartva, a pénz illatától bódultan pöffeszkedett évek hosszú során át.

  Annak idején, az édesanyja, ha csak tehette, biztatta Jancsi fiát.

- Nősülj már meg kisfiam! Apáddal nem élünk örökké. Annyi takaros, széplány van a faluban. Addig gondolkodsz, amíg elviszik őket az orrod elől. 

- Ráérek még a nősüléssel! Hagyjon már békét nekem! Majd megnősülök, ha eljön az ideje.

  Jancsi, Jancsi, mondogatta az anyja, és valamit mormogott, de inkább magának, mint a fiának.

Még harmincadik életévét sem töltötte be a fiú, amikor szülei autószerencsétlenségben meghaltak, az apuka a helyszínen életét vesztette, anyuka a kórházban kómába esett, majd elment a férje után.

   Jancsi, nem akarta elfogadni a tényeket. 

-   Az anyám olyankor főzte meg a kért ételt, amikor én egész nap a határban dolgoztam. Persze nekem külön a kedvencem került az asztalra. Ez most nem lesz? Miért hagytak engem cserben a szüleim?  Lehetséges ez? Hiába mondtam nekik: ne furikázzanak, de nem hallgattak rám…

   Eddig a szántóföldön úgy lépkedett Jancsi, mintha csak az övé létezne a határban, sőt a levegő is ő körülötte lebeg, egyedül az ő tüdejét tölti tele. A madarak neki csivitelnek. Este az égen a csillagok, az ő háza felett szebben ragyognak, mint az egész faluban. Ha lefekszik, nyári éjszakán bármennyire is fáradt, a csillagok a Hold körül rá mosolyognak. A Hold hegedűse, a prímás, neki hegedül, neki, Jancsinak, táncát Cecil kivételesen előtte lejti.  

 - Ők, na, igen, ők szó nélkül nem mennek el tőlem- mondta a négy falnak, vagy önmagának.

 Ahogy így elmélkedik, kelet felől sötét gomolyfelhők tódultak nagy erővel. Összeölelkezett ég és föld, birokra keltek, és dübörgött harcuktól a világmindenség, villámok cikáztak, olyan gyorsasággal, mintha géppuskából lőnék ki őket. A szél is megtette a magáét. Fák dőltek ki tövestől, cserepeket hordott a szomszéd kertjébe, tört, zúzott, a búzákat a földre szorította, a fiatal kukoricákat levetkőztette, és Jancsi mereven maga elé nézve, mint akit letaglóztak, ült a szobában. 

- Még ez is?’ Eddig a kedvemért a szél elfújta a jégfelhőket, a Nap melengette a gyümölcsösömet, az eső itatta a szomjas veteményeket, a kukoricaerdőt, a búzatengert, és most? Most ez mit jelent?

   Jancsiból máról holnapra János lett. Eddig sem volt barátságos, ám mostantól a szomszédoknak, ismerősöknek azért köszönt, úgy, mozdulatlan arcizmokkal. Hallgatag, magának való és rátarti lett.

Valami változást azért észleltek a szomszédok. Egy helyes, kedves asszonyka ment a boltba, a piacra. Szóba állt a szomszédokkal, áthívta őket kávéra. Igyekezett beilleszkedni a környezetbe. Arra nem gondolt, János ennek bezzeg nem fog örülni.

Azzal kezdte a szemrehányások hadát. 

- Milyen ez a leves? Anyám sokkal jobbat főzött! Kinek készítetted a rétest? Nálunk a sós, kelt kalács a divat, akkor, amikor én megkívánom. Ez sótalan, az túl sós, a nadrág olyan, mintha vasalatlan lenne. Nekem kellett volna előbb szedned a tálból. Ne egyél annyit, mert olyan leszel, mint az anyadisznó. Aztán, mit pletykázol a szomszédokkal, az udvar meg nincs felsöpörve.

  Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor a fiatalasszony szülei eljöttek látogatóba. János foghegyről köszönt nekik, és talált magának munkát a jószágok körül. Amikor az apósa oda ment hozzá, észre sem akarta venni, így hát visszament a szobába. 

- Kislányom. Boldog vagy te itt ebben a házban? 

- Édesapám, visszafogadnak engem? Én itt lelkileg már agyon lettem ütve, sokáig már nem tudom elviselni a fejemhez vagdosott durva szavakat. Nem ver, de akkor is. 

- Fogd a legszükségesebbeket, a többiért majd eljövök a testvéreddel, és elvisszük.

 Az asszonyka kiment a férjéhez.

- János, én elmegyek vissza a szüleimhez. A holmimért majd eljönnek apám és a testvérem. 

- Ki tart vissza? Úgy is mihaszna vagy! Csak púp lettél a hátamon!

  Marika, mert ez a neve a fiatalasszonynak, nyelt nagyokat, a sírással küszködött. Megfordult, és vissza sem nézett. Elment örökre.

  János gazda, mert így szólították, egyre gyarapította a vagyonát.

A lovak és kocsi helyett traktort hajtott, még kombájna is lett. Most volt nagy valaki! Pénze a bankban úgy felszaporodott, hogy fél határt megvehette volna, de nem, az legyen élire rakva, és legyen még több. A pénzén kívül egyedül a csillagokkal volt kibékülve, mert azok kárt nem tettek semmiben sem, de enni sem kértek.

   János gazda feje felett lassan az idő kezdett sokasodni, pedig eddig az idő is csak neki kedveskedett. Azért volt mindene. Öreg napjaira még mindég egyedül neki világítanak az éji mécsesek, de nem értette meg sehogy sem: nem ő a világ közepe.

  Jött a hír, jobban robbant, mit a bomba: kitört a testvérháború. János gazda elkezdett hangosan gondolkodni.

  Megint engem szeretnek a csillagok. Koromnál fogva, nem megyek a háborúba.

Ez igaz. Így is volt.

  Jött a még rosszabb hír! Infláció az inflációt éri. János gazda megőszült egy éjszaka alatt. Az összes millióin még egy kenyeret sem vehetett volna, ha lett volna kenyér a boltokban. Ha van lisztje, majd süt magának, de hogyan? Nem tud sütni. 

A gazdasági udvar kiürült, cserebere alapon. Te nekem bikát, én neked naftát. Szántsál János, csak ha van mit elvetni.

János gazda egy őszi napon lefeküdt, se a csillagok, se a Hold nem kukucskáltak be hozzá, csak a sötétség borult a házára, meg a mellkasára. 

Reggelre utolsó gondolata ott lebegett a halálos csendben: Bolond voltam egész életemben.