Kádár Sára Hajnalka: Bolyongásaim-részlet

Nálunk anyám hordta a kalapot, de ez természetes és helyes volt mindnyájunk számára. Közösen beszélték meg a tennivalót, és egy pillanatra sem merült fel, hogy az történik, amit anyám elgondolt. Nem volt abban hiba soha. Talán, mert anyám erős véleménnyel rendelkezett, no meg előre gondolkozott, tervezett, apám pedig megszokván az otthoni rendet, ahol a kicsinek Hallgass volt a neve, beleegyezett.  Így aztán remekül összeillettek anyámmal. Voltak ellenérvek is, meg majd ráérünk- féle apai vélemények, de elsimultak, és ment minden szépen a maga útján. Apám csendes, de tréfás ember volt, gyermekkorában járt ugyan iskolába, de a gazdálkodás mellett nem volt ideje tanulni, megragadt a betűvetés és számolás szintjén. Anyám pedig tanítóképzőt végzett, s az első közös idők téli estéin értő olvasásra tanítgatta apámat. Sikerült is neki, emlékeimben az esti olvasások képe a legélénkebb. Téli hidegekben megpirították a tökmagot a lerben, vagy kevéske cukrot megolvasztva cukorka készült, máskor döblöc (sötőtök) gőzölgött az asztalon, és mi körbeülve olvastunk, csupán anyám húzódott a kályha mellé egy hokedlire, ahol melegebb volt. Csak a fáradtság vetett véget e csodálatos estéknek. Közben beszélgettünk is, hol anyám mesélt vizsgáiról, fiatalkori történeteiről oly érdekesen, hogy szavai nyomán csak úgy szálldosott a képzeletünk, apám pedig a katonahistóriáival egy másik világba repített, máskor meg mi, gyermekek, meséltünk, ilyenkor fogyott az asztalra kitett finomság is. Még a mai multimédiás világban is sokkal bensőségesebbnek, érdekesebbnek, melegebb hangulatúnak tűnnek azok az idők.(Bár van nekem is már mindenféle kütyüm, internetem stb.). Apám valósággal elbűvölten hallgatta anyám történeteit, de néha meg is tréfálta.
–    Ugye, emlékszel a finom almáinkra?- kérdezte egyszer mesélés közben anyám.
–    Emlékszem biza, egyszerre két kezedből etted az almát a kertben, azért voltál olyan jó húsban – válaszolta ránk kacsintva.
–    Menj el, nem ettem sokat, nehogy azt mondd, hogy kövér voltam! - paprikázta fel magát olyankor anyám.
Erre a legtöbbször kirobbant belőlünk a kacagás, hiszen tudtuk az igazat, láttuk fényképen a csinos, nagyon szép anyánkat.
     Ő volt számunkra a minden bajt, keservet elűző gondviselés. Úgy óvott, hogy közben megtanított az életre,  hogy nem repül a sült galamb a szánkba, tenni kell érte. Természetesen korunkhoz, erőnkhöz mérten, hiszen négy gyermekkel nem is lehetett másképp. Emlékszem filmvetítés volt a községházán. Belépti-díjra nem volt pénzünk az új kommunista világban, másoknak sem. Anyám térült-fordult, s mire észrevettük hazaért, kezünkbe adott egy-egy tyúktojást, és mehettünk a moziba. Megbeszélte a néptanácselnökkel, hogy a tojásokat be tudja a falu váltani pénzre, s így mindenki jól járt. Szerettük hallgatni az életmeséit, szavai szárnyán röpködtünk a felnőttek csodálatos világában.