Markovic Radmila: Évszakok

A nyár gyors múlással vidám őszt hoz a karjában,
szél kócolja a fűz, a szomorú, könnyáztatta hajszálát,
sodródik a múlás tengerébe, a latyakos sárral béleltbe,
 észrevétlen  reggelre, fehér lepkék hullanak nesztelen
 a földre, kötényembe szedni lett volna kedvem, még
szél se rebbent, kinyújtom a jobb kezem, egyenként
 rabul ejtem a gyanútlan pelyheket, elalszanak ártatlanul
 ők, a lepkeszárnyú szépségek,  patyolat tiszta vízről
 álmodnak, arcom belebújik keblükbe, minden szenny
eltűnik a semmibe. Hajam, szemöldököm hófehérbe
 öltözik, de  megszűnik a varázs, kavarognak a lepkék,
velük együtt az egész világ, minden összekuszálódik
az ami szép, azzal, ami fáj, nem mozdul, fagyos
 leheletével megdermeszti a szívet, szenved vele
 az egész test, lélek bezárja szobája ajtaját, elbújik,
mint a strucc, aki homokba dugja önmagát.
Talán, talán neki is tél múltával eljön a kikelet.
Színek, illatok, tódulnak hajnali harmatcseppel.
Ajtó nyílik, pedig lélek és test tudja, mi a fájdalom.
Fű, fa, virágos rét megszépíti, amit a tél vitt és hozott.