Kapolyi György: Elvagyok

Már megint gépem mögött gubbasztok, és igyekszem úgy cigarettázni, hogy lehetőleg ne menjen füst a szemüveglencséim mögé. Nehéz mutatvány, halvány siker.

A biztos az lenne, ha olyasmiket írnék, hogy egy zsebóra visszaemlékezései, vagy drámai feldolgoznám, egy légyfogón megtapadt utolsó sóhajok milyenségének modulációs görbéit-de nem teszem, mert nem csevegési téma és kellő tanulmányokat sem végeztem e tárgyban.

Írni amúgy sem könnyű vállalkozás. mert vagy olyasmi téma kell ami másokat érdekel vagy azt írom ami engem foglalkoztat, az viszont nem fog érdekelni másokat.

Aztán vagy sikerül kompromisszumot tenni, vagy nem. Az utóbbi a gyakori. Legjobb, ha az ember nem ragaszkodik görcsösen egy témához, hanem írja ami eszébe jut, ha nem jut eszébe semmi, akkor azt.

Bár olyan, hogy semmi-olyan nincs, valami mindig van, szétszórtan, mondatmaradékokban, kesze kusza gondolatfoszlányok, érzetek és benyomások, el nem mondott hazugságok, és még számtalan önmagukban értelmezhetetlen rezzenések, amik akkor is léteznek és élnek, ha el akarjuk fojtani őket.

A fojtogatás amúgy is brutális megoldás, emberhez méltatlan cselekedet-na meg ha sikerülne is-mire mehetnék egy mozdulatlanná vált üres aggyal.

Ha nem szabok e hajlamnak gátat vége a nyugalmamnak, minden összevissza működik fejemben, én meg csak hallgatom az elviselhetetlen kiáltozást, veszekedést és sugdolódzást, a tudatosan gerjesztett jóindulatú gondolatokat a spontán termelődő gonosz morgolódás-zsörtölődés ellentételezéseként, mert félő, teljesen elhatalmasodik bennem a rosszindulat, és komoly veszélybe kerülhet üdvözülésem.

Ez egy köztes állapot, amiben élek, semmi kedvem a pokolhoz-újat nemigen tud hozni számomra - A mennyországot meg unnám, lévén nem vagyok hozzászokva.

Bár születhetne bennem számtalan szebbnél-szebb gondolat, de nem teszi, és mi a szebbnél-szebb?

Kinek mi a szép.

Egy rigónak mondjuk egy kövér hernyó, egy kutyának csont, és így tovább.

Egy törpének imponál egy babkaró, és nem hatja meg a dóm égbeszökő tornya, mert fel sem lát odáig.

Egy megszállott hazafinak imponál a harcmezőn elesni, én meg a hátam közepére kívánom ezt a szörnyű véget.

Minden szubjektív.

Amúgy objektív is szubjektív az egyén megítélésétől függ a döntés, ami a szubjektivitás következménye. Ami az egyiknek reális, a másiknak lehet abszurd- és fordítva, szólt a szellem ordítva /Ez egy hülyeség, csak ide pá szolt/

Általában a dolgok megítélése is illogikus, mert mi a logikus?

Ami ma előremutató, az holnap akár képtelennek tűnhet.

Ha elképzelem, hogy az ember idővel mennyire képes megváltozni, hát csak úgy ámulok. Befogad és elutasít, nézeteket és ízlést vált, esküszik és visszautasít. Folyamatosan nő az elfásulás ténye, már minden ismétlődött legalább tízszer, nem dob fel semmi, legfeljebb kellemetlen eseményeknek lehetünk szenvedő alanyai.

„Sötétben minden macska fekete”, az adott lehetőségekkel, ha élsz jó, ha nem az sem baj, nem leszel semmivel sem rövidebb. Tanulj meg háttérben maradni. A kitérni tudás művészete igen fontos képesség, megóv, hogy elragadtasd magad, a jóságaskodás legalább akkora hiba mint a gonoszság.

Bölcs sosem lehetsz, ha ezt nem hiszed el, majd rájössz. Okosabb, ha önként beismered a maximum éleseszűségedet-a tévedés jogát fenntartva - ne akarj több lenni, mint lehetsz. Az életkor legfeljebb tapasztalatokkal járhat, ami sajnos a legtöbb esetben hasznát veszíti az időközben beállt szenilitás miatt, ami maga a jótékony feledés.

Ebből is látni, az ember távolról sem tökéletes-ami gondolom isteni döntés-mert ugyan mi a jó abban az Úrnak, ha teremt maga köré egy tömeges konkurenciát.

Isten bölcs, és van humorérzéke.

Már csak azért sem lehet igaz, hogy az Úr saját képére teremtette az embert, mert eszében sincs magát blamálni. Ezt sovány vigaszként mi találtuk ki önnön megnyugtatásunkra, legyen egy kevés sikerélményünk is. Amúgy szép gondolat, kár, hogy nem igaz.

Na, végre sikerült úgy elkalandozni a témában, hogy ember legyen a talpán, aki vissza tud találni az eredeti fonalhoz.

Nagy szerencse, hogy nem a Minotaurus barlangjában veszítettem el, Ariadné fonalvesztéséről nem is szólva. /Ha volt írásomnak egyáltalán fonala /

Most veszem észre, időközben beesteledett. Az épület falai sárgáról szürkére váltottak,a csendes udvar-ha lehet - még sötétebb némaságba szenderült...