Cseresznye

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer a lakótelepi panelerdő szélén egy szerény öregasszony. Mondhatnánk szegény nyugdíjas pedagógusnőnek is – alias panel proli – ha számtalan honfitársa nem tengődne az ő havi járandóságánál lényegesen kevesebb krajcárokon.

Úgy hívták Böszörményi néni.

Történt pedig egy vasárnap, hogy szalmaözvegyen maradt. Három felnőtt, családos fia közül kettő szintúgy.

- Miért is ne hívnám meg őket vacsorára? Hidegre. Amolyan ebben-verhetetlenül-te-vagy-a-legjobb-anyu módra. Ahogy legifjabb magzata szokta volt mondani. Szóval ilyen-olyan pástétomos kenyér lila hagymával. És Fanta!!! Nosztalgiából. Meg a szezon legolcsóbb gyümölcse.

Hát ezen a nyárelőn nem éppen a cseresznye volt az.

Böszörményi néninek mégis erre fájdult meg valamiért a foga. A könnyelműség csimborasszójaként ünnepnap délutánján.

Előző nap nagy, sötétvörös, feszülő szemek hegyét, sőt kettőt is látott a közeli aluljáróban. A felvillanó emléket tett követte.

- Egy kilót kérek.

Magának sem akarta bevallani, de a nagydarab középkorú eladónak álcázott hústoronyból szinte hasított felé az ellenszenv. Csak rakta az áttetsző celofán zacskóba a gyümölcsöt. Egyik marékkal a másik után.

Böszörményi néni biztos volt benne, hogy már jóval túl járnak a száz dekán.

Szerényen meg is jegyezte:

- Sok lesz….

- 1,36

- Sok lesz.

- Miért?! Mennyi pénze van?!

Maga sem tudja, két őrangyala közül melyik szólalt meg válszképpen benne. Netán mind a kettő? Mert saját hangja, sőt gondolatai is jegesen folytathatatlanokká dermedtek a döbbent meglepetéstől.

- Itt nem az a kérdés, mennyi pénzem van, hanem az, hogy egy kilót kértem.

- 1, 10 maradhat?!

Máskor szótlanul bólintott volna. De most az őrangyalok nem engedték.

- Egy kilót kértem.

- Most mérjek le magának pont egy kiló cseresznyét?!

- Igen. Ha meg tudja oldani, pont egy kilót mérjen le.

Meg tudta oldani. 996 forintért.