Az őszi utca álmos csendje egyszerre tele lesz derűvel, amikor - kutyák hangos ugatásától kísérve - feltűnik jól ismert alakja. Pontosan érkezik, ahogy mindig. Napbarnított arcán a kötelességtudó emberek méltósága. Misi postás (mert, csak így hívják a környéken lakók) negyven körüli, nőtlen, mosolygós tekintetű, mokány férfi, vasalt egyenruhája makulátlan. Postai kerékpárján elől-hátul hírlapkötegek, hatalmas, barna bőrtáskája levelektől degesz. Pénzt hoz. Gyakorlott mozdulatokkal húzza elő táskájához szíjazott pénztárcáját, amelyben bankjegyek sorakoznak, szakszerű precizitással, címletenként elkülönítve. Gyorsan aláírom a pénzesutalványt, aztán tömött táskája felé intve kíváncsiskodom.
- Mindennap ilyen sok a levél?
- Á, dehogyis. Ma éppen telefonszámlákat és villanyszámlákat kézbesítünk, ilyenkor épphogy győzzük. De máskor alig van levél. Itt, az én körzetemben inkább csak a hivatalosak, mikor az OTP küldi a befizetendő csekkeket, vagy számlakivonatokat, általában havonta egyszer- világosít fel szívélyesen.
- Szerelmes levelet, karácsonyi képeslapot mennyit küldenek egymásnak az emberek?
- Nagyon keveset. Régebben, nagyobb névnapkor, vagy ünnepek előtt százával kézbesítettük a lapokat. - Észbe kap, öntudatosan elmosolyodik. - Egyébként, ez üzleti titok.
(Persze, persze, ma már a posta sem hivatal, hanem szolgáltató, sőt, üzleti vállalkozás). Hangosan, tagolva számolja ki a nekem járó összeget. A borravalót megköszöni, elteszi. Már kattintja is össze a táska fémcsatját, indulna.
- No és pénzt? Azt küldenek-e az ügyfelek manapság?
- Inkább kapnak. Van ugye nyugdíj, munkanélküli, jövedelempótló, családi pótlék, ilyesmi. Mindig jön valamilyen pénz. - Árulja el, mégis az "üzleti titkokat".
- Akkor borravaló is csak akad.
Cinkosan hunyorít rám. Egy lehulló, aranybarna falevél éppen a keze fejére ereszkedik. Ezen elmosolyodik.
- Már az se a régi. Hiába kézbesítünk pénzt viszonylag sok címre, ma jobban megfogják az emberek azt a pár forintot is. Különben meg… A nyugdíjasok, a munkanélküliek, a sokgyerekesek néha szívesebben adnak a kis járandóságukból. A módosabbak gyakran még köszönömöt se mondanak. - Órájára néz. Cigarettára gyújt, nem bírja tétlenül.
- Látom, hírlap-megrendelése azért van elég - mutatok a roskadozó biciklire.
- Nem mondhatnám. Régen ez is más volt. Ma általában rádió-televízió műsor-újságot kérnek, de van pár tucat napilap előfizetőm, és néhányan többféle lapot is járatnak. - Megint mosolyog.
- Mikor volt az a régen, amikor több volt a levél, a borravaló és a megrendelt újság?
- Úgy nyolc-tíz éve - magyarázza, kicsit csodálkozva azon, hogy ezt nem tudom.
- Mióta postás?
- Kézbesítő. Egyesített kézbesítő - igazít ki. - Tizenöt éve. Táviratosként kezdtem, több mint huszonegy esztendeje. Mindenki úgy kezdi. Táviratkihordó, aztán váltó-kézbesítő, s ha érdemes rá, és szerencséje is van, akkor állandó járásba kerülhet.
- S mióta van ebben a körzetben?
- Elmúlt tíz éve. Kerékpárját a járdaszegély felé kormányozza. Zizeg a félig elsepert avar, falevelek kavarognak a szélben.
- Akkor itt mindenkit ismer.
- Mondhatni.
- Milyenek a környéken lakók?
- Ilyenek is, olyanok is, mint másutt. Kisvárosiak. De nekem soha nincs bajom velük.
- A kutyák miért ugatják mindig olyan vadul a kézbesítőket?
- Azt mondják, a bőr szagát érzik. Talán igaz - emeli meg maga előtt egy pillanatra a nehéz postás-táskát.
- Várják az emberek?
- Főleg a magányos öregek. Rájuk néha hetekig senki más nem nyit ajtót. Vannak olyan idős nyugdíjasaim - így mondja, "nyugdíjasaim" -, akikhez naponta beköszönök. Igaz, ez tulajdonképpen szabályellenes, de miért ne szereznék nekik egy kis örömet? Nekem nem sokba tart, ők meg boldogok, ha látnak. Elfáradtál Misikém, mondják, mintha csak hazamennék. Kínálnak kávéval, pogácsával. Nem várom, de jólesik a kedvességük. Ha néha megkérnek, adjak fel egy levelet, vagy hozzak bélyeget, örömmel teszem, tőlük soha nem fogadok el borravalót. Megesik, hogy ideadják a képeslapot, de elfelejtik a pénzt bélyegre. Ilyenkor nem szólok, megveszem a saját pénzemből. Keresztüllépi a frissen hullott faleveleket.
- Hol tanítják ezt a szakmát?
Büszkén válaszol.
- Engem a posta elküldött tanfolyamra. Tíz hónaposra. Meg az idősebb szakik is oktattak bennünket kezdetben, kint a körzetben. Különben én esztergályos vagyok, de egy percig sem dolgoztam eredeti szakmámban. Éppen amikor szakmunkás lettem, akkor kerestek táviratkihordót, elvállaltam, megtetszett, aztán úgy megszerettük egymást a postával, hogy ma már el sem tudnék képzelni más munkát. Sajnos, most mennem kell - lendíti hátra magabiztosan, megszokott mozdulattal tömött kézbesítőtáskáját. Szeretne beszélgetni, de sietnie kell, még sok küldemény (ahogy ő mondja, „kézbesítendő anyag”) lapul a táskájában, és kerékpárja is alaposan meg van pakolva. Türelmetlenül várják a címzettek a levelet, az újságot, a pénzt, a rászorulók a jó szót, a szíves „Jó napot!”-ot.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése