A kor haladtával a hosszú távú memória kezdi átvenni az uralmat életem eseményei felett. Az utóbbi években egyre gyakrabban gondolok Advent idején gyermekkori Jászol-látogatásaimra.
A Várhegy északi oldalában kanyargó Toldy Ferenc utcában laktunk akkoriban. Egy ilyen maihoz hasonló szürkén ködös hideg alkonytól sötétedő kora estén anyám kézen fogott.
Még iskolás sem lehettem. Legfeljebb elsős-másodikos A sakktábla huszárjának L-alakban lépegető cikkcakkjait formázva haladtunk a Víziváros ódon, még jócskán háború utáni foghíjas utcáin a Bem tér felé. Ott, a Fő utca torkolatánál egy, a többitől szokatlanul eltérő épületbe tértünk be. Magas tornya volt. A tetején kereszt. Belül is nagyon tágas, magas tér fogadott. Csend és félhomály. Néhány lobogó, sercegő gyertya. Hosszúkás fehér viaszgyertyák voltak. És vaskos kőoszlopok. Valahogy mégsem éreztem nyomasztónak. Ellenkezőleg. Szinte súlytalan-testetlen valamiként közeledtem a gyertyák hol lankadó, hol terebélyesedő fényében a bejárattal szemközt sejlő látvány felé. Légáramlat simogatott. Honnan jöhetett? Körben kőbe faragott és festett alakok részleteit éreztem. Mozdulatlanul rám meredő tekinteteket. Mintha azt kérdezték volna, hogy’ kerül ide ez a nem igazán közénk való kislány? És aranyat láttam. Sok-sok aranyat. Ám anyám a legsötétebb mellékoltár felé húzott. Ezeket a fogalmakat persze csak később tanultam meg. Akkor jászol, Jézuska, Szűz Mária, Szent József volt a lecke. És Betlehem.
Anyám 1938-ban egy "vastagnyakú kálvinistához" kötötte az életét. Aki nem volt hajlandó reverzálist adni. Így a frigyet a Döbrentei téri református templomban hivatalosították. Az esketést megelőző gyónás alkalmával pedig anyámtól megtagadta a feloldozást a gyóntató katolikus pap.
Mint lány mégis automatikusan az ő vallását örököltem (Meg halála után az általa évtizedekig fizetett egyházadót is. Ezt minden keserűség nélkül írom, mint tényt.). Tehát minimális katolikus nevelésben részesültem. Reformátusban még annyira sem. Megkaptam a kötelező szentségeket, az elnyerésükhöz szükséges hitoktatásokat. Kis Katekizmus szinten. Ám nem lett belőlem fundamentalista vallásgyakorló.
Gyermekként nem igazán tudtam, mi nyűgöz le annyira a templomok betlehemi jászlai előtt. Mert még aznap délután meglátogattuk a Batthyány-és Corvin tér katolikus templomait is. Csak később, az évek múlásával tudatosult fokozatosan bennem: a csend, a sejtelmes illatok, a fények és árnyak játéka. És az a házi négylábúak között kivájt fatuskóban fekvő aprócska gyermek. Mögötte a szülei. Hogyhogy nem fázik egy szál pendelyében? Nekem már akkoriban fázósan dermedeztek az ujjaim még a vastag kötött egyujjas kesztyű alatt is. És miért állatok között a helye? Ha egyszer ember? Hogy nézheti ezt tétlenül az apja , Szent József? És a mamája, Szűz Mária? Ilyen kérdéseket nálunk nem volt szokás feltennem. Általában nem volt szokás kérdéseket feltennem. Így aztán a szent meg szűz jelzők évekig vezetéknévként éltek a képzeletemben.
Szokás minket Uram Isten a Te juhaidnak, bárányaidnak nevezni. Sok nép kultúrkörében ez az állat a végtelen türelem, a gondolkodni nem tudó / vagy nem akaró vezethetőség, a csordaszellem szimbóluma. Ilyen emberekre, emberiségre van szükséged?
Azt olvastam, az Újszövetséget azért kötötted az emberrel, hogy az Ószövetség büntető, bosszúálló ura után a feltétel nélküli, megbocsátó szeretet Atyjaként tekinthessünk Rád. Közben már megtudtam, hogy az Új Szövetséget tulajdonképpen nem is Veled kötöttük Uram, hanem egyszülött fiaddal, Jézussal.
Bocsásd meg, a Te megértő türelmű szereteteddel, ha profánok a gondolataim. De valószínűnek érzem, hogy ebben az őrülten felpörgött XXI. századi világban, újabb szövetséget kínálsz a Te végtelen jóságodban. A különböző világok egyenlőségének, békességének szövetségét. Talán nincs is ennél nehezebb feladat a számunkra. De a Te számodra sem.
Te, aki mindent tudsz és mindent látsz, azt is tudod és látod, mi van a szívemben. Akár kimondom, akár nem. Akár leírom, akár nem. Tehát szóvá teszem: túlságosan személyi kultuszos egyeduralommá nőtte ki magát a Te hatalmad. És amiként odafent, úgy idelent. Ugye ezt is tudod és látod, Uram Isten. Ugye nem ezt tervezted? Nem ezt akartad? Ezért küldted le közénk egyszülött fiadat, Jézust. Hogy bejárja a mi, az emberiség útjait.
"Én és Atyám egyek vagyunk" - Vagyis Te is elhagytad értünk a Te különös saját útjaidat?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése