Amikor István egy kora őszi napon végleg kiköltözött a kertjébe, még megvolt a kocsija.
Igaz, alig tudott már benzinre pénzt szerezni, de semmiképpen nem akarta eladni a Fordot, féltve őrizte egykori jómódja szimbólumát, mintha minden jóra fordulhatna, amíg megvan a kocsi.
Eleinte még bejárogatott a városba, hol egyik, hol másik barátnőjéhez.
Az ősz egészen kellemesen telt a tanyán.
Istvánnak egy ismerőse ajánlotta egyszer Matyit, vagyis szólt, hogy tud valakit, aki egy kicsit rendbe hozhatná a kertet, s fillérekért dolgozik. István, legyőzve idegenkedését, némi gondolkodás után beleegyezett, hogy a hajléktalan férfi dolgozzon nála, aki aztán egyik reggel meg is jelent a Tornyos-tanyán. Rögtön szerszámokat kért, s pár nap alatt egészen szépen kitakarította az udvart, megszegezte, megdrótozta a kerítést, felszedegette a lehullott gyümölcsöket, összesöpörte a faleveleket. Ez utóbbi munkát különösen szerette, valami furcsa meghittséget érzett abban, ahogy a száraz levelek zizegtek a seprűje alatt, vagy játékosan röpködtek a szélben. Néha, amikor senki sem látta, óvatosan fölemelt a földről egy-egy különösen szép falevelet, és sokáig forgatta, nézegette. Délben előkotorta koszos műanyag szatyrából a karéj kenyeret, a darabka főzőkolbászt vagy szalonnát, s a szilvafa árnyékában bekapott pár falatot. Minden alkonyatkor eltűnt valahová, de kora reggel már kint volt ismét a tanyán, s szó nélkül folytatta a munkát. István elborzadva figyelte a férfi érdes, repedezett kezét, piszkos körmét, izzadt ingét, csapzott haját. Micsoda visszataszító emberek vannak, gondolta fintorogva, s félrehúzódva beült a kocsijába, zenét hallgatni. Nem beszélgettek, Matyi már régóta nem beszélt senkivel, legfeljebb ha kérdezték röviden válaszolt, de most nem kérdeztek tőle semmit. Utolsó nap, amikor vége lett a munkának, István kétezer forintot adott neki. Remélem elég, morogta barátságtalanul, s örült, hogy végleg elmegy Matyi.
A munkával azonban elégedett volt.
István ebben az évben már az egész telet kint töltötte a kertben, s – más lehetőség híján – hősugárzóval fűtött. Persze „megpatkolta” a villanyórát, hiszen a villanyszámlát képtelen lett volna kifizetni. Hanem az áramlopás valahogy kiderült, mire az áramszolgáltató rögtön kikapcsolta az áramot, s a tanya fűtés és világítás nélkül maradt. Ráadásul a több tízezer forintos számlát is ki kellet fizetni. A fiatalember méltatlankodva vette tudomásul, nincs más megoldás, kénytelen a kocsit eladni.
Egy szeptemberi délutánon István éppen egy nagy flakon kannás borral szállt le a buszról a tanyához vezető kereszteződésnél, amikor a jobb lábába éles fájdalom hasított. Alig bírta elvonszolni magát a faházig. Régebben is gyakran járt orvoshoz keringési problémákkal, trombózissal is kezelték már, de ennyire rosszul még soha nem érezte magát. Otthon ledobta magát az ágyra, s megpróbált nem gondolni a fájdalomra. Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene, s valami rettenetes igazságtalanság történik vele. A végtelen hosszúnak tűnő éjszaka csöndjét csak a két kandúr neszezése zavarta meg. (A macskákat ő is rendszeresen etette, így azok egészen odaszoktak a tanya köré.) Másnap reggel nagy kínnal elsántikált a megállóig, s bebuszozott a kórház ambulanciájára, ahol már többször kezelték. Amitől félt, bekövetkezett. Trombózissal kórházba utalták. A két hét alatt, amit bent töltött, alig néhány látogatója akadt. Régi barátnői közül egy-kettő, s egyszer Gizi néni ment be hozzá. Azzal engedték ki, hogy ellenőrzésre kell járnia, és persze rendszeresen szedni a gyógyszereket.
Az orvosi javaslat ellenére nem várta meg, amíg a mentők hazaszállítják, elindult a buszhoz. A megállóban cigarettára gyújtott. Ekkor látta meg Matyit, aki a parkban bóklászva üres sörösüvegeket gyűjtögetett egy műanyag zsákba. A hajléktalan férfi is észrevette őt, s valami köszönésfélét mormogott. István intett neki, s közelebb lépett hozzá. Megint lenne egy kis munka, mondta kurtán, a másik bólintott, s másnap reggel nyolc körül meg is érkezett a Tornyos-tanyára. István egy pohár bort töltött neki, aztán a faház lépcsőjén üldögélve figyelte, ahogy dolgozik. A férfi hamar kész lett, s felbátorodva letelepedett István mellé a lépcsőre. Sötétedésig borozgattak. Másnap délben Matyi megint megjelent, egy nagy kenyeret hozott, meg egy kis darab húsos szalonnát. Együtt ették meg a szalonnát, s megitták a maradék bort. Később Matyinak az italtól kissé megeredt a nyelve, s őszintén bevallotta, hogy az elmúlt években itt, a faházban telelt ki. Kivéve persze az előző telet, amikor már kint tartózkodott István.
E naptól kezdve a hajléktalan férfi gyakorlatilag ott lakott a kertben, az egyik ócska matracon aludt, immár a tulajdonos tudtával és beleegyezésével, s habár reggelente rendszeresen elindult a városba pénzt „szerezni”, minden este hazatért a tanyára.
Abban az évben igen kemény tél volt, és sehogy sem bírtak kályhát szerezni. Előkerestek minden meleg holmit, amennyire csak tudtak, felöltöztek, s takarókkal is védekeztek a hideg ellen. A fűtetlen faházban Istvánnak mégis megfagyott a lába, s mire tavaszodott ismét a kórházban kötött ki, térd alatt amputálni kellett a jobb lábát. Időközben a fogai is tönkrementek, őszes haja egészen megritkult, a keze érdes, száraz lett, önmaga árnyéka sem volt már. A műtét után a kórházból felhívott telefonon néhány rokont, ismerőst, régi barátot s elmondta mi történt vele, azonban segítséget senki nem ajánlott, bár néhányan sajnálkoztak egy kicsit, de ők is inkább csak udvariasságból. Matyi azonban csaknem minden nap meglátogatta, és meglepte valami csekélységgel, üdítővel, olcsó cigarettával, almával, nápolyival, ilyesmivel, s mindannyiszor megnyugtatta a beteget, hogy gondját viseli a tanyának, és a macskáknak.
Napsütéses kora nyár lett, mire István hazakerült, s ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen a hajléktalan férfin kívül senki másra nem számíthat. Fél lábbal tehetetlennek érezte magát, de mégis az volt a legszörnyűbb, amikor fájdalmat érzett a jobb lábszárában, vagy viszketett a jobb talpa. Fantomfájdalom, mondták az orvosok. Lábadozása alatt Matyi végig mellette volt, orvosért futott, ha kellett, ennivalóról gondoskodott, rendet tartott, amennyire lehetett. Még egy gázrezsót és palackot is „szerzett” valahonnan, így mindennap tudott teát, vagy egy kis meleg levest főzni. Úgy látszott, István lassan felépül, azonban pár hónap múlva sajnos ismét csonkolni kellett a lábát, ezúttal térd fölött. A második műtét után a seb nehezen gyógyult, a beteg mégis hazakívánkozott a kórházból a tanyára, s megint csak Matyi gondoskodott róla. A verőfényes őszi délutánokon gyakran elüldögéltek a kertben, hallgatták a madarak énekét, kártyáztak, vagy az elemes kisrádió recsegő hangja mellett szunyókáltak.
Egy hűvös, ködös novemberi éjszakán a beteg szokatlanul hangosan, hörögve lélegzett. Matyi nem mert elaludni, egész éjjel éberen fülelt. Hajnal felé pár percre mégis elnyomta az álom, s arra riadt fel, hogy ijesztően nagy a csönd. Lélekszakadva rohant, a városszéli fülkéből telefonált. Mire a mentők kiértek a tanyára, már a földön gubbasztott, s repedezett kezével István jéghideg kezét szorongatta. Könnyei, gyűrött arcán végigfolyva, a piszkos deszkapadlóra csorogtak.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése