Matyi, a kissé görnyedt hátú, hajléktalan férfi még alig múlt negyvenéves, de ötvennél is jóval többnek látszott. Szeméből már rég eltűnt a csillogás, tompa, reménytelen tekintettel bámult a világba. Ápolatlan haja, bozontos szakálla csapzottan lógott, s bár ez eleinte nagyon zavarta, egyszerűen nem tudott rendszeresen tisztálkodni. Ha néha-néha betévedt a hajléktalanszállóra megfürödni, mindig úgy érezte, az utca pora olyan mélyen beleette magát a bőrébe – akár a nincstelenség az életébe –, hogy bármeddig is sikálja, sohasem tudja lemosni magáról.
Ruházata kopott, gyűrött, szedett-vedett göncökből állt, bár – amennyire tudta – próbálta tisztán tartani szegényes holmiját. Régebben rengeteget meditált azon, hogyan juthatott idáig, de hiába törte a fejét, sehogy sem tudott rájönni, hol ronthatta el. Talán túl sokat dolgozott, keveset törődött a családjával… Aztán váratlanul megszűnt a munkahelye… anyagilag padlóra kerültek… inni kezdett... végül a válás. Úgy érezte, egészen szokványos történet az övé, mert hiszen legtöbb hajléktalantársa hasonló sorsot élt meg. Már-már törvényszerűnek gondolta a vele történteket, s egyre ritkábban jutott eszébe a „rendes” élete, a családja, a háza. Néha ugyan még felvillant egy-egy képkocka a „régi” évekből, a küzdelemről, a visszakapaszkodás reményéről, s a felismerésről, hogy bár nem akart, mégis engedelmeskedett valami megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan erőnek, amely lefelé húzta. Később már olyan érzése támadt, mintha mindig is hajléktalan lett volna, mintha soha nem is lett volna más, csak ez a „mostani” élete. Hogy miből élt már évek óta, maga sem tudta, hiszen rendszeres jövedelme tulajdonképpen nem volt. Minden szerdán délelőtt módszeresen átnézte az egyik lakótelep előtt a szemetes konténereket, s gyakran elcsodálkozott, mennyi értéket kidobnak egyesek. Jó néhány egészen hibátlan használati tárgy, rengeteg újságpapír, és sok más, számára még hasznosítható dolog került elő a kukákból. Múltkor például egy pár teljesen jó férficipőt talált, alig volt megkopva a talpa. Néha az eldobált sörösüvegeket is összeszedte, koldulni azonban nem koldult soha. Egy időben bevásárló kocsikat tologatott az egyik szupermarket előtt, s abból egész rendesen összejött a pénze. Alkalmi munka is akadt, de utóbb ez már egyre ritkábban, mert inkább a jó fizikumú, erős embereket keresték a nehéz munkákra, s alig fizettek valamit. Matyi eleinte sokat méltatlankodott magában, amiért a nincsteleneket ennyire kihasználják a jobb helyzetben lévők. Aztán elfogadta ezt is, már nem lázadt a sorsa ellen, csak közömbösen várta, hogy elteljen végre, ami még hátra van az életéből. Mert aki hajléktalan, csupán a pillanatnak élhet. Ez az egyetlen lehetősége az életben maradásra: valahogy túlélni még egy napot, még egy éjszakát. Ő pedig már legalább hat éve nem lakott sehol, ősztől tavaszig az utcán tengődött. Télen eleinte a vasútállomás várótermében húzta meg magát, de az is kezdett túlzsúfolttá válni, annyi hozzá hasonló sorsú ember aludt ott, s nemcsak a padokon, hanem a földön is, a gyűrött vackokon, behúzódva a sarokba. Később az utasok addig méltatlankodtak, amíg a hatóságok kénytelenek voltak intézkedni, s éjszakára bezárták a várótermet. Így más szállás után kellett nézni.
Ekkor jutott eszébe a tornyos-tanyai kert, nem messze a várostól. Itt a kertek egymástól elég távol, tanyaszerűen helyezkedtek el. Valamikor vállalt arrafelé alkalmi munkákat, ásást, kaszálást, favágást, s akkor látta, hogy egyik-másik tanya ugyancsak elhanyagolt állapotban van, nyáron sem nagyon jár ki a tulajdonosa, nemhogy télen. Arra gondolt, talán valamelyik vityillóban ki lehetne húzni a hideget. Az első évben, amit kint a tanyán töltött, szerencsére igen enyhe tél volt. A buszmegállóhoz közeli kis faházat választotta, mert azt meglehetősen elhagyatottnak találta. Sehol egy teremtett lélek, csak ember-magasságú gaz, korhadt kerítés, s száraz falevelek mindenütt. Óvatosan lopakodott az ajtóig. Éppen csak lenyomta egy kissé a kilincset, az ajtó könnyedén engedett. Szinte megrémült, arra gondolva, talán van valaki odabenn, de pár perc után félénken mégis benyitott. A félhomályban néhány kerti szerszámot pillantott meg a sarokban, vödröket, ládákat, s egy ütött-kopott széket. A belső helyiségbe lépve elégedetten állapította meg, hogy két vastag matrac is van, s egy jó meleg takaró, sőt, ócska kabátokat is talált egy fogason. Semmi érték, csupa lim-lom, neki ez mégis maga volt a paradicsom. Kipakolta a földre a holmiját, az elnyűtt műanyag-szatyrok tartalmát, néhány gyűrött ruhaneműt, pár szál cigarettát, félliternyi olcsó bort, darabka szikkadt kenyeret, két húskonzervet, egy pár ócska cipőt, fogatlan fésűt, piszkos törülközőt. Ez volt minden vagyona. Király helye lesz itt a Matyinak, motyogta magában, miközben meghúzta a borosüveget. Remegő kézzel, gyorsan öntötte magába a savanyú lőrét. Nem szerette ezeket a rossz borokat, de muszáj volt inni valamit, már csak a hideg miatt is.
Szóval Matyi azon a télen fogta magát, és egyszerűen beköltözött a Tornyos-tanya egyik elhagyottnak hitt, fűtetlen faházába, s igen jól érezte ott magát. Minden reggel elindult „beszerző körútjára”, mintha csak munkába menne, de alkonyatkor visszatért a faházba, s ott éjszakázott a belső helyiségben kialakított alvóhelyen. Egy idő után társasága is akadt. Két fiatal macska vetődött a környékre. Örült a macskáknak – adott is néha nekik pár falatot –, nemcsak az egerek miatt, hanem, mert így nem érezte annyira egyedül magát. Emberekkel nem szívesen osztotta volna meg a helyét. Nem bízott már senkiben, de a macskákkal békességben éldegélt. Tavaszonként aztán összeszedte kis motyóját, s szépen behurcolkodott a városba. Éppen fordítva, mint az urak, mert hiszen azok télen laknak a városban, nyáron meg kint a kertben, gondolta egyszer, s ezt egészen humorosnak találta
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése