Kapolyi György: Mondta Vincent 1

Tisztelet- mondta Vincent, és lekicsinylően legyintett. Szóhasználatainkban lappanganak akkora idiotizmusok, hogy csuklanom kell, ha ráakadok egyre.
Itt van mindjárt a „Tisztelet” kifejezés.
Egy teátrális hazugság, mégpedig az olcsóbbik fajtából. Mindenki használja, eszében sincs gyakorolni, mert miért is tenné. Értelmes lény nem tisztel senkit és semmit, legfeljebb elismer, vagy megbecsül.
Mert miért kéne engem bárkinek tisztelnie, vagy nekem bárkit?
Amúgy nem is ismerem a művelet koreográfiáját, esetleg hajlongjak, és ne nézzek az általam éppen megtisztelt arcába? Tördeljem beszéd közben kezeimet, vessen szét az alázat, menjek mellette guggolva, hogy érzékeltessem semmi voltomat? Pöffeszkedő műgéniuszának árnyékában sütkérezzem, holott tudom, hogy ez is tele van hibákkal és gyarlósággal, mint én, vagy akárki más.
Reszketeg, susogó hangon udvaroljak neki, amit ő elhisz, meghülyül tőle, én meg nem értem mitől ilyen hülye.
Hiszen én csináltam belőle fennkölt pojácát, aztán csodálkozom, hogy az.
A tisztelettorzító hatása elkerülhetetlen, a hízelgést mindenki beveszi, elszáll tőle, mint a fing, és nem tudja, senki mitől van büdös. Nincs mese, itt a megtisztelt az áldozat, és a megtisztelő a gyilkos. Mert lehet becsülni, nagyra becsülni, elismerni, értékelni, satöbbi, de tisztelni nem.
A „Tisztelet” nem tudni mi, de mindenki vágyik rá. Gondolom, az emberi hiúság egyik gyenge pontja, az a bizonyos sarok, ahol támadható a szerkezet.
Épeszű ember nem is engedi magát tisztelni, mert tisztában van önnön értékeivel, és hibáival, nem tűri, hogy hülyére vegyék, az ilyen „Pünkösdi Királyság” a primitív, mondjuk egyszerűbb néprétegek álma.
Jó ébredést barmok- mondta Vincent.
Amit el tudok fogadni, az a levelezésben használt udvariassági gesztus, például: „Tisztelt uram”, vagy: „Maradok tisztelettel” XY.
Ez azért van rendben, mert a megszólított is tudja, udvarias gesztusról van szó, és nem őseggfejségének szóló hozsánna. Aki meg akkora marha, hogy azt hiszi, az vessen magára. Hogy mit? Hát mondjuk kölest, vagy marharépát.
Mindenkiben kell, legyen annyi emberi tartás, hogy nincs tisztelettel sem mások, sem önmaga iránt, de legyen meg benne a felismerőképesség, tudja magát és másokat a létrán elhelyezni, józan belátás, hogy mi lényeges az életben, és mi az, ami annak látszik.
Legyen reális, és ne legyen igazságtalan, mert önmagát minősíti.
Na persze idiótának lenni sokkal könnyebb, de ha sikerül, akkor sincs semmi.
Semmiért harcolni meg egy ökör privilégiuma- mondta Vincent, végigheveredve vetetlen ágyán, rágyújtott, és nagy valószínűséggel megint kiégette virágos ágyhuzatát.

Kép: Kapolyi György alkotása