Kapolyi Noémi: Debóra IV.

Még csak éppen alkonyodott, amikor Debóra úgy döntött, ahogy az állatai elnyugosznak az óljaikban, becsukja őket, aztán ő maga is lefekszik aludni, olyan ólmos fáradtságot érzett.
A tyúkok hamar elültek, könnyű volt bezárni őket, de a libák már erősen ágáltak, terelgetni kellett a hangoskodókat.
Még benézett a kecskékhez, akik békésen rágcsálták a berakott szénát, végül a nyulakhoz ment, csak úgy megnézegette őket is szokásához híven. Nehéz szívvel vált meg néha egyik-másiktól, mert mind hamar szelíd lett, akármelyikük megengedte, hogy megsimogassa a hátát.
Amikor beért a házba, mindent bezárt, elfüggönyözött, aztán ivott egy bögre kecsketejet, és lefeküdt aludni. Érezte ahogy a teste súlyosan, jólesően belesüpped az ágyba, szinte azonnal álomba merült. Nagyon mélyen aludt, és csak hajnal felé szállta meg egy különös álom.
Álmában kint járt az udvarban az ólak között, amikor a nyulak egymásra épített udvari ketrecei mögül hangot hallott.
-Debóra, végre eljöttél -mondta az ismeretlen-, sokáig vártalak, mert én minden éjjel itt vagyok.
Debóra fülelt, kereste tekintetével a félhomályban hol lehet a beszélő.
-Itt vagyok a nyulaknál a középső ólban -szólalt meg a hang újra-, gyere ide, és nézz meg, ne félj már, az ígéretem nem mindig igaz, de nem foglak bántani téged.
Debóra érezte ahogy a félelme kezd átalakulni valami makacs dühfélévé. Előbbre lépett egyet, és benézett a rácson.
- Itt vagyok, mutasd magad!- felelt már határozott hangon Debóra.
Sötét árnyék moccant a nyulak közt, amire azok megugrottak, aztán elkezdték körbe-körbe futásukat az ólban, nagy iramban köröztek, szinte egymást érve ijedelmükben.
Debóra felszisszent:
- Gyere már ki onnan, nemsokára agyontapossák egymást.
- Csak a rácsig jövök -aztán előlebbent az árnyék és összeállt egy marék valamivé, nem tudta volna Debóra megmondani mit is lát, de érezte, hogy végtagjai vannak, és mintha nyúl lenne csak a pofája más, hosszú és hegyes fogazat állt ki a szájából, a pofája jóval laposabb volt, mint a nyulaké.
- Már látsz.
- Mit keresel ott? kérdezte Debóra.
- Éjjelente az erdőből lelátogatok néha, aztán elviszek ezt-azt, ami megtetszik, amit szeretek, mondhatjuk így.
- És itt mit óhajtasz?
- Ne gúnyolódj, adj inkább egy nyuladat ! hideg tekintetét közben Debórára függesztette.
Debóra méregbe gurult.
- Arról szó sem lehet! -kiáltotta- hordd el magad innen, takarodj!
Ezek az én állataim, és nem nyúlhatsz hozzájuk!
-Takarodjak? -kérdezte mézes mázas hangon a lény-, mert ha nem megyek, akkor mi lesz? Akkor mit teszel? Nem tudsz velem semmit sem csinálni, hiszen én démon vagyok, te pedig egy egyszerű földi halandó. Nos?
Debóra egész testében, és lelkében érezte a feltörő indulatát.
- Hogy mit teszek?! - ordította, hát fohászt mondok, kiáltok az angyaloknak, és azok majd eltörölnek téged! - üvöltötte, avval hívni kezdte az őrangyalát, és hívta csak hívta, akkor is amikor fölébredt.
Aztán még egy ideig a hátán feküdt, és a kellemetlen álmon gondolkozott.
Amikor felkelt, nem érezte fáradtnak magát, kiment, elkezdte a reggeli körútját az udvarban.
A nyulak óljaihoz menve mégis megmagyarázhatatlan szorongást érzett.
Benézett a középső ólba, nem volt semmi baj, mindegyik állat a rácsnál ácsorgott a reggeli etetésre várva, hanem mégsem, egy hiányzott.
Debóra kinyitotta az ól ajtaját, kezével elterelgette a nyulakat, bizony egy hiányzott a kunyerálók közül mert az az ól végében feküdt nyitott szemmel, Debóra hátralépett egyet.
- Hát mégis elvitte - szólalt meg döbbenten.