Kapolyi Noémi: Sároska

A kis patakocska folydogált a medrében, és unatkozott. Igazából azonban nem csak unatkozott, mert néha ábrándokat is szövögetett.
Ezekben az álmodozásokban bömbölő áradat volt, és folyam, harsogó vízesés, habzó zuhatag.
Mindenféle, ami nagy, és lenyűgöző.
Aztán amikor újból az égre nézett, kizökkenve az általa elképzelt világból, akkor megint csak végigcsobbant felszínén a sanyarú valóság, hogy ő csak egy kis fűszálak közt folydogáló ér, éppen csak jóindulattal nevezhette bárki is pataknak.
Persze az állatok szerették, és Sároskának hívták, ő is jól érezte magát a medrében, de a kisebbségi érzés állandóan rátört, és teljesen el tudta rontani az egész napját.
Egyik kora nyári délutánon történt, amikor Sároska a medrében bambult, hogy eleredt az eső.
Máskor is volt már ilyen, aztán meg el is állt. De a borult ég továbbra is fent sötétlett, és a hegy felől folyamatosan dörgött, villámlott. Amikor beköszöntött az éj, akkor is villámok szántották az eget, de más nem történt.
Aztán reggel is megszokott módon zajlott minden.
Inni jöttek az állatok a partjához, a békák kuruttyoltak, a csiborok a vízben cikáztak.
A Nap fátyolosan ontotta a fényét, mert a hegy felől vastag pára ereszkedett a rétre.
Olyan gyorsan történt minden, hogy Sároska alig ocsúdott fel délelőtti melankolikus ábrándjaiból, és már meg is erősödött vizének sodrása, a békák alig győztek a partra ugrálni.
Sároska döbbenten vette észre, hogy egész vízfal ereszkedik a medrére, és sebesen zúgva rohant tovább, de a meder már nem tudta a vizét befogadni így a part menti füveken száguldott.
Egyre szélesebben, és gyorsabban szaladt a víz, sárosan, és erősödő robajjal.
Sároska elengedte magát, és élvezte a növekedést, hagyta, hadd terüljön egyre szélesebben a víz.
-De jó- sóhajtott hatalmasakat-, de jó!- kiáltotta- jóóóó!-morajlotta Sároska, és rohant, könnyedén, erősen.
Vitte a gyomokat, a kisebb bokrokat, ágakat aztán a földhalmokat a kanyarulatok mentén a partfalból, amely addigra mélyen beomolva engedett utat az áradatnak.
Rohant Sároska, és boldog volt.
Felszabadultan rontott be a kis híd alatt a falucskába is, aztán örömmel kapta hátára a fahidacskát, és úgy rohant tovább.
Hej, de boldog volt, amikor látta, ahogyan mások is osztoznak az ő örömében.
Szaladtak a kutyák, futott gyerek, öreg, és fiatal.
Sároska de boldog is volt, hogy mind vele futnak.
Néhányan még zsákokat is hoztak neki, teli voltak azok valami nehézzel, de sebaj, Sároska vitte azt is, aztán már a házakat harapta.
Nézték is sokan, milyen gyorsan bontja.
És hogy ugráltak, mikor csúszott a tető és omlott őbeléje, és ő azt is vitte, de jó volt.
Annyira örültek az emberek, hogy futottak, mint a bolondok a legnagyobb házba a faluban.
Hiába kiáltotta nekik Sároska:
-Oda ne fussatok, oda nem érek el!
De ők csak szaladtak, és hátra is alig néztek, de még akkor sem álltak meg, csak rohantak a nagy tornyú házba mindannyian.
Nem is bánta Sároska.
-Majd észreveszitek hogy oda nem jövök és úgyis visszajöttök!- üvöltötte utánuk és szaladt is tovább.
Aztán apadt a víz, lassult a sodrás és a Nap ismét szárazon és forrón sütött a rétre.