Néhány nap múlva a posta ide hozta Vilmos lapját, a szomszédok adták meg az iroda címét.
- Nézd, apa! – mutatta Tímea a lapot – Vilmos írt – adta oda a lapot.
„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”
- Drága kisfiam! – csókolta Aladár a fia írását.
- Írjunk neki – szólt Tímea -, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.
Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták ráér gyászolni, ha haza jön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…
A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.
Hősi halott, post mortem vitézségi érem…
- Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! – motyogta magába roskadva.
A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.
- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem – fordult reggel Hajnalkához.
- Hallgatlak!
- Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.
Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.
- Hát eljöttél, kedves? – csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.
Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.
- Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! – messze tekintő szemekkel folytatta – Odamegyek, ahol megölték és bosszút állok!
Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.
Reggelre Aladár elhatározásra jutott – elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.
- Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! – rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét.
- Neve, születési ideje, lakcíme? – jött meg a tiszt hangja.
- Itt van minden! – lökte oda a személyi igazolványát.
- Magától akarom hallani!
- Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?
A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra. Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla – annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”
- Nézd, apa! – mutatta Tímea a lapot – Vilmos írt – adta oda a lapot.
„Jól vagyok. Minden nap kapunk meleg ételt. Gulyást. Most megyünk tovább. Majd írok az új táborból.”
- Drága kisfiam! – csókolta Aladár a fia írását.
- Írjunk neki – szólt Tímea -, s írjuk meg, hogy itthon minden rendben van, hogy jól vagyunk, s várjuk haza.
Nem merték megírni az édesanyja halálát, gondolták ráér gyászolni, ha haza jön, ne érje ott a harctéren az itthoni gyász. Nem is lett alkalma gyászolni, mert őt kellett…
A hír hallatára Aladárból az a kis lelki erő is elszállt, ami eddig maradt benne.
Hősi halott, post mortem vitézségi érem…
- Megölték a drága gyermekemet! Megölték! Ezer érem sem támaszthatja fel! – motyogta magába roskadva.
A leánya alig tudta nézni, és segíteni sem tudott.
- Nehogy azt hidd, hogy megbocsátok neked, de mégis a segítségedet kérem – fordult reggel Hajnalkához.
- Hallgatlak!
- Látogasd meg apát. Hátha egy kis lelket tudsz bele verni.
Gondolkodás nélkül vette a kabátját, és máris indult.
- Hát eljöttél, kedves? – csillant fel Aladár szeme egy pillanatra.
Egy pillanatnyi volt csak a villanás, aztán visszasüppedt a komor bánatba.
- Ver a sors, de a fiamat megbosszulom! Meglásd, hatalmas lesz az én bosszúm! – messze tekintő szemekkel folytatta – Odamegyek, ahol megölték és bosszút állok!
Nem volt kivel beszélni. Hajnalka sírva hagyta el a házat.
Reggelre Aladár elhatározásra jutott – elment a hadkiegészítőhöz és jelentkezett frontszolgálatra. Az előcsarnok tele volt behívott tartalékosokkal, egyedül ő volt önkéntes. Hamarosan behívták a toborzó tiszt elé.
- Adjanak fegyvert, felszerelést, meg mindent, amit kell, hogy indulhassak máris a frontra! – rohanta le igényeivel a tisztet, aki csak meresztette a szemét.
- Neve, születési ideje, lakcíme? – jött meg a tiszt hangja.
- Itt van minden! – lökte oda a személyi igazolványát.
- Magától akarom hallani!
- Nincs most idő a vacakolásra. Adják ide, ami kell, és indulok! Meg kell bosszulnom a fiam halálát! Megölök minden oroszt, aki a szemem elé kerül! Nem orosz véletlenül maga is, hogy akadályoz engem? Miii?
A vita vége az lett, hogy Péter Aladárt lefogták, behívták az orvost, aki a dühöngő embert a sárgaházba vitette. A zárt osztályra. Otthon nem tudták mi történt, mikor Mann György elindult az irodába, még a szobájában volt, s a személyzet csak annyit tudott, hogy zaklatottan elsietett. Délután, este még nem érkezett vissza. A kórház az iratokban szereplő címen nem talált semmit, csak romokat, s így elkönyvelték ismeretlen tartózkodási helyként. Hogy milyen kezeléseknek, tortúráknak tették ki, az soha nem derült ki. A külvilág megszűnt számára, s ő is külvilág számára. A leánya bejárt minden elérhető hivatalt, megkereste az ismerősöket, volt üzlettársakat, de nem akadt nyomára. Hajnalka kutatása is éppen ilyen eredménnyel zárult. A háborús nehézségek, a riasztó hírek elterelték az emberek figyelmét róla – annyian tűntek el nyommal, vagy nyomtalanul a városban. Nem is hiányzott másnak, csak a két nőnek, akik bánatukban kissé közelebb kerültek egymáshoz, bár Tímea kijelentette, „megbocsátok, de nem felejtek!”
Itt is megfogott remek korrajzod, kedves Szabolcs.
VálaszTörlésKöszönöm, Tibor!
TörlésÖdv:Szabolcs
Kedves Szabolcs, remélem megy tovább a történet.
VálaszTörlésRemek.
gyuri
Megy még, megy!
TörlésSzabolcs
Az apa gyermeke miatt érzett fájdalma soha nem múlik, s hogyan is tudná érteni friss sebét, aki nem élt meg hasonlót.
VálaszTörlésTetszett a történeted.
Köszönöm a szavaidat, kedves Ildikó!
TörlésSzabolcs
Gyermekek szüleiket, szülők ifjúságukat végig sem élő fiaikat veszítették el ebben a háborúban is. Szívet fájdító, ahogyan megírtad, kedves Szabolcs; a veszteségbe bele lehetett őrülni is.
VálaszTörlésValóban, Gábor, a veszteségbe bele lehet őrülni!
TörlésÜdv: Szabolcs
Fájdalmas idő, fájdalmas emberi életek, sorsok.
VálaszTörlésSzeretettel gratulálok: Mila
Emlékezzünk, Mila! Emlékezzünk azokra az időkre, hogy soha ne jöjjenek vissza.
TörlésSzabocs