Kapolyi Noémi: Jeromos világgá ment

Az erdő most is sokat ígérőn hallgatott, amikor széthajtotta a bokor ágait, hogy belépjen.
Alkonyodott, a madarak már aludni tértek, ki-ki a maga fészkére, vagy megszokott pihenőágára szállt, ezért volt akkora a csend.
Már majdnem besötétedett, de még maradt annyi derengés a nappali fényből, hogy eligazodott a törzsek között.
Megbánta már, hogy dühében az asztalra vágta az öklét, és azt üvöltötte, hogy ő világgá megy.
Lassan készítették össze a batyuját, de túl büszke volt ahhoz, hogy kiforduljon a konyhából, és elmenjen a pajtába duzzogni, hogy reggel aztán olyan „misem történt arccal” visszaodalógjon.
Hát, most aztán itt volt a sötétedő erdőben, és fogalma nem volt arról, hogy mit is csináljon.
Nem érezte hűvösnek a közelgő éjt, így aztán leült egy fa tövében, és hátraengedte a hátát a törzsnek.
Nem gondolt semmire, a fejét is hátrahajtotta, hogy a feje búbja a fához érjen és nézett fölfelé a sötétségbe.
Nem kellett sokáig bámulnia, mert a lombok kontúrjai hamar beleolvadtak az éjszakai égbolt feketeségébe, aztán egyre-másra megjelentek a csillagok, és bekukucskáltak a levelek közti réseken pont az ő arcába.
A lelkében egyre jobban eluralkodó kétségbeesésbe halovány vigaszt nyújtottak a pici fények, hogy legalább ők lenézegetnek rá egy kicsit.
Aztán nemsokára álomba szenderedett.
Hajnalban ébredt, de nem kelt még fel a fa tövéből, inkább ücsörgött, bámészkodott, amikor előbukkant a gondolatai közt, mit is álmodott az éjjel.
A csillagok bekukkantottak a lombok közt, erre még emlékezett, de aztán kis vékony hangon elkezdték őt szólongatni, hogy ne búslakodj már Jeromos, ne aggaszd magad, nem vagy hibás, ne lógasd az orrod. Ne menj haza Jeromos, jobbat érdemelsz. Jó fiú vagy Jeromos, ők csak kihasználtak. Ő meg csak kapkodta az arcát hol erre, hol arra, mert nem akart hinni a füleinek az álomban.
De akkor is ha csak álom volt- morfondírozott Jeromos tovább- azért van abban valami, amit álmodott. Mert ugye, ő dühében mondta amit mondott, de hát ő alapjában jó természetű fiú, ezt mindenki mondta. Ha nem mérgesítik meg, most is ott ülne az asztalnál, és kanalazná velük az ételt.
-Tényleg, van itt valami ennivalóm is-szólalt meg kíváncsian. Belenyúlt a zsákjába, elővette az első dolgot, ami a kezébe akadt.
Ekkor aztán felpattant, nagyot ugrott dühében, és jól odavágta a földhöz ami a markában volt.
-Nahát ilyet! Még hogy ezt adni étel helyett!-kiáltotta, és csak úgy pattant a földön a tűzkő ahogy lehajította.
Ez után már kevésbé várakozón kotorászott tovább a zsákban végül kiborította az egészet a megbarnult lombszőnyegre, a fa alá.
Tétován matatott a kisebb halomban.
Ami ételt talált azt egy kupacba tette, csupa finom dolog volt, ezért hol ebbe harapott, hol abba, a többi haszontalanságot pedig félrehajigálta. Akadt horog, és parittya, meg fenőkő, és más egyéb.
-Ezt a sok szemetet is csak súlynak adtátok!- motyogta, egyedül egy kis kést tett az övébe, aztán az ételeket a mellénye alá tuszkolta, egy kulacsot még fölmarkolt a földről, a többi maradék holmit meg széjjel rugdosta a fák közé.
Aztán megindult egy vadcsapáson, be a sűrűbe.
Egész nap gyalogolt, délutánra már jócskán lelassultak a léptei, harapott párat a maradékokból, aztán ivott forrásvizet, ami frissen bugyogott egy fa törzsének tövéből, olyan jól esett innia, amikor abbahagyta, hatalmas fáradtságot érzett, lenézett a kis vízfolyás mellé, hívogatóan, puhán zöldellt a mohaágy, nem is törődött semmivel, leheveredett a hűs növényekre, és azonnal megszállta az álom.
Amikor kinyitotta a szemeit azonnal élesen emlékezett hogy mit álmodott.
Most a forrás beszélt neki. Hallotta ahogy csendes, vékonyka, de folyamatos áradásával a lyukból előtörve furcsán, mély hangon felbuggyan, és ilyenkor nevén nevezi őt.
Jeromos- bukkantotta ki a nevét a víz.
Adokk- mondta.
Ássáss.
Adokk- hallatszott mélyről előtörve halkan.
-Érdekes- suttogta Jeromos-, de ha igaz is lenne amit álmodtam, hát mit adhatna nekem a víz?
Mit adhatna nekem egy ilyen kis semmiség? Jót ittam, igaz, de hát ez csak víz.
Meg különben is ássak a sárban? Ugyan dehogy-gondolta.
Aztán csak elszomorodott amikor eszébe jutottak az otthoniak, meg hogy hogy szeretett ott élni, igaz néha meg kellett csinálnia pár dolgot, de hamar leszoktak arról, hogy őt kérjék, mert azt mondták, hogy abban amit ő csinál sosincs köszönet.
Meg hogy ő lusta, és semmire sem való.
De azért jól érezte magát otthon, bár utálatosak voltak vele sokszor, de mindent megkapott amit kierőszakolt magának.
Mélázott még egy darabig, aztán úgy vélte, eléggé sértő szavakat vágtak a fejéhez, érthető hát, hogy eljött otthonról.
-Jobb is ha megkeresem a magamnak való életet, ami nekem való, és amit érdemlek!-szólalt meg határozott hangon.
-Még nem esteledik- nézett körül Jeromos- tovább indulok-, avval folytatta az útját.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy meg kell állnia, és körbe nézni, mert annyira közel nőttek a törzsek, és olyan sűrűn terpeszkedtek a lombok az ég felé, hogy egyszerűen nem tudott tovább haladni.
Ráadásul ahogy körbe fordult, észrevette, hogy minden út megszűnt, mert a háta mögött is fák nőttek. Végül már forgolódni sem tudott, mert amint máshogy tartotta a testét úgy minden kis szűk helyen egészen közel hozzá, újabb facsemeték vették körül.
Mire bealkonyodott az egész testét körbefonták az ágak, és úgy rebegett a gallyak között, mint egy megszorult madár.
Páni félelem járta át a lelkét, életében nem élt még meg ilyen szörnyű érzést.
Jeromos, mire rásötétedett, állva, egészen elgémberedve, és fogvacogva reszketett.
Valamikor később már nem bírta tovább, halkan, alig hallhatóan felnyöszörgött, alig érthetően szakadtak fel rettegő szavai az erdő néma sötétjében.
-Segítsen valaki-rimánkodott- segítsen már valaki-esengett tovább.
-Hát senki sincs aki segítene rajtam?-kesergett Jeromos.
Halkan könyörgő szavai nem hatották meg a fákat, de még az apró neszező kis állatokat sem.
Már maga sem tudta, mennyi ideje tartja fogságában az erdő.
Enyhe fuvallatot érzett, finom virágillat áradt szét körülötte, aztán elsuhant előtte valami, vagy valaki.
Hirtelen azt hitte csak álom. De újra elillant a látomás, egészen közel az arca előtt, egy asszonyféle, szép ruhája lebbent, a szemébe néz, majd eltűnik.
Csodás tekintet, gyönyörű arc, milyen szépséges!-álmélkodott magában Jeromos.
Nem tudta eszénél van-e, vagy a szenvedéstől látja mindezt?
-Jeromos-súgta a jelenés.
-Jeromos, nem álmodsz, valóban én vagyok körülötted-trillázta könnyedén, köpenye lebbent ahogy körbefordult, neki volt helye a táncra, míg Jeromos gúzsba szorulva csüngött a törzsek közt.
-Ez az én erdőm Jeromos, és én mohó vagyok, nagyon rég nem került hozzám senki sem, de most-nevetett fel magas könnyed hangján- most végre itt vagy nekem te.
És csak nevetett, és táncolt Jeromos körül.
-Szabadíts ki kérlek- szólalt meg Jeromos. Aztán csak ismételgette egyre esdőbben a kérését.
Jó sokáig könyörgött, amíg végre odalebbent hozzá, aztán a jelenés hirtelen megállt, a lábai nem érték a földet, arcát Jeromos arcába nyomta, nevető ajkai pengeként zárultak össze, mikor megszólalt.
-Mit adsz cserébe?-kérdezte szárazon.
Jeromos észrevette, hogy az asszonyi arcból két teljesen fekete szem fúródik a tekintetébe, úgy szegezte a kérdést ismét Jeromoshoz.
-Hallasz? Ember! Kérdeztem valamit?!- már nem trillázott, nem volt szép sem, és ahogy beszélt, furcsa, nehéz szag áradt Jeromos arcába.
Próbálta elfordítani a fejét, de nem volt rá hely.
Az asszony újra felé lebbent, olyan hirtelen kapta el jobb kezével Jeromos állát, hogy rémült nyöszörgés tört fel a torkából.
-Talán nem tetszik a szagom?!-kérdezte most már fenyegetően- hát milyen legyen az illatom, ha ennyire régen itt sétálok az erdőmben, mi?!-rikácsolta, és egészen közel hajolt, résnyire nyitott szájából olyan bűz tört Jeromos arcába, hogy öklendezni kezdett.
Aztán hátrébb lebbent, de nem eresztette el Jeromost.
-Adj nekem valamit! Ami a tiéd!-parancsolta.
-Nekem csak a késem van, de azt neked adom-válaszolta Jeromos.
-Neeem!-ordította az asszony továbbra is fogva az arcát- az nem a tiéd, nem a te verítékedből lett a tiéd- olyat adj, ami a tiéd!- követelte a jelenés.
Jeromos megpróbált gondolkodni, de valahogy nem jutott eszébe semmi.
A szellem csak ott lebegett előtte, az arcát már elengedte és egyre kárörvendőbb arccal nézegette Jeromost.
Hol távolabb rebbent, hogy aztán újra közelítsen vagy épp az arca felé nyomja hirtelen az arcát.
-Megvaaagy- súgta gúnyosan- nincs semmid ami a tiéd- búgta tovább.
-De nem baj, valamid azért mégiscsak van.
Jeromos reménykedve emelte fel az arcát.
-Igen, van, biztosan van- suttogta rémülten Jeromos.
-Az életed kedves, az a tiéd, de azt is úgy kaptad, te viszont nem tettél hozzá semmit.
Még párat fordult Jeromos körül, aztán a néma, mindent tudó törzsek végignézték, ahogy a hajnali napsugarak felemelkedésre késztetik a ködöt, hogy kibontakozhassanak a bokrok és a lombok, helyet adva a zavartalan nyugalomnak.