Kapolyi Noémi: Jaruk a Hazudós

A hatalmas kastélyra emlékeztető intézmény gyönyörű helyre épült, mindentől távol a hegyek között, az egyik sűrű lombú erdő oldalában.
Kertjét, ami inkább park volt a hegyoldalban magas kőfal vette körül, masszív alapokon nyugodtak a méretes, szögletesre faragott kövek.
Talán amióta az intézet megépült, azóta nem érték kezek a falakat, mert ide sem bemászni, sem kimászni nem akart senki.
Egészen egyszerűen azért, mert innen nem volt hová menni.
A személyzet régen itt lakott, ugyanúgy, mint a kezelt gyermekek, hiszen az épület eredetileg is gyermekek ideg, és elmegyógyintézetének épült, csupán a dolgozók szabadabban mozoghattak a végtelen hosszúnak tűnő folyosókon, és a sétálgatásra, vagy épp' csak időzgetésre szánt kiskertben, ami a parkból lett kikanyarítva a főbejárat előtti területen.
Első időkben gyakran hazautaztak páran a szabadságuk idején, de egyrészt tortúra volt lelevelezni a falubeliekkel a lovas lejutást, és ezt követte csak az utazás további része még, másrészt viszont olyan ritkán mentek haza a családjaikhoz, hogy lassan minden egyes ápolónál, és orvosnál elkoptak a hazai szálak,  végül már itt az intézet méltóságteljes falai között érezték az otthon melegét.
A gyermekek több korosztályból kerültek ide, a közös hálóhelyiségekben főként azonos korúakat helyeztek el, de arra is ügyeltek a gondozók, hogy nagyobbrészt hasonló megnyilvánulásokkal, tünetekkel küzdők lakjanak együtt, mert így jobban megértették egymást a tapasztalatok szerint.
Néhány helyiségben persze nagy volt a csönd, némelyikben csak egy-egy teremtést helyeztek el, és olyanok is akadtak, akik a sétákon soha nem vehettek részt, mert egyaránt veszélyesek lehettek maguknak, és a társaiknak.
Ezeken a folyosókon az egyedüli mozgást csak a vizsgálatokat végző doktor, és az őt kísérő ápolók jelentették, ahogy időről időre végigjárták ezeket az elzárt helyeket.
Az épületben azonban egyáltalán nem volt szomorú hangulat.
Összességében állandó zsivaj, és hangzavar uralkodott.
Napközben néhol a folyosók is tömve voltak, a bárgyúbbak, és a békések együtt nevetgéltek, ordítoztak, kinek-kinek hangulata szerint.
A kellemes, enyhe időben pedig aki tehette, rendezetten, és felügyelet mellett levonulhatott az udvarra a kis sétatérre, a kerítésdrót mentén alacsony kis padokkal, ahol aztán mindenki jól érezhette magát.
Többen beszélgettek is.
Rendszerint a klikkek együtt töltötték kint is az idejüket, és mesélgettek egymásnak.
Főként arról, hogy ki és mit evett, vagy éppen miket festett szép, színes vízfestékkel.
Egyedül Jaruk lógott ki a sorból.
Hiába tartozott a szobatársakból álló klikkhez, őt nem érdekelte az evés, vagy a festés, igazából szinte semmi nem mozgatta meg látszólag a lelki világát.
Jaruk odaült ugyan, ha hívták de csak lógatta előre a fejét, és nézett lefelé.
Ha valaki mégiscsak szóba elegyedett vele, és netán kérdezett tőle valamit, azonnal felemelte a fejét, sápadt, keskeny arcában mélyen ülő fekete szemeit az illetőre szegezte, és beszélni kezdett repülésről amikor mindenki alszik, meg a holdról, és arról, hogy a Grófnő gúnynéven hívott gondozónő éjjelente néha rózsaszín báli ruhát vesz magára, és abban billeg a tükre előtt, a ruháját teljesen kihízta, és erősen koszos is, mégis boldogan ácsorog.
Mindezt pedig olyan tempóban hadarta, hogy csak a legkevésbé beteg szobatársak fogták fel miket is mond valójában.
Csóválták is a fejüket néha, és mondogatták neki:
-Hej Jaruk, már megint hazudozol itt nekünk össze-vissza, pedig tudod, hogy ha megtudják miket zagyválsz, akkor ezért a doktortól büntetés jár.
Ilyenkor Jaruk olyan elvetemült tekintettel nézett rájuk, hogy aki nem ismerte, megijedt tőle, aztán rend szerint elhallgatott, és egészen a levegőzés végéig lógó fejjel nézte a semmit.
Páran tudtak számolni is valameddig, néha egy padon összeültek, és egész délután azt beszélték, ki hány éves lehet, és vajon mióta laknak itt.
A legtöbbjük persze amióta csak emlékezni tudott itt élt, de akadtak azért páran, akik kintről kerültek az intézetbe.
A gondozók már ismerték Jarukot, mert a vizitek alkalmával, amikor megkérdezték tőle, hogy van, és mikkel tölti az idejét, belekezdett a mondókájába, nem is hagyta abba egykönnyen.
Néha le is kellett nyugtatniuk, hogy végre elhallgasson.
Jarukot mániákus hazudozónak könyvelték el, bár néha egyik-másik alkalmazott megrezzent, amikor  néhány éjszakai útjáról számolt be fennhangon, de különösebben nem reagáltak rá.
Barátai nem voltak, amikor este lámpaoltásra került sor, nem beszélt elalvás előtt sem senkivel.
Egyik nap Jaruk szemmel láthatóan kialvatlan volt, az ebédlőben is ülve elaludt, még a levest sem tudta megenni annyira kókadozott.
A többi gyerek először csak kuncogott rajta, aztán amikor már hangosan nevettek, és ujjal kezdtek mutogatni rá, felébredt a zsivajgásra.
Aztán elkezdték kórusban mondogatni és közben az ujjukkal vihogva rámutogattak:
-Jaruk a Hazudós! Jaruk a Hazudós!
Ahogy éberebb lett körülnézett, beesett arcából égő szempár szegeződött egyenként a rámutogatókra. Nem szólt egy szót sem, de akin végighordozta a tekintetét az elhallgatott, aztán halkan vinnyogni, majd sírni kezdett cérnavékony hangon, és megkövülten a helyén maradt.
Azután Jaruk felállt, a kezével a szék támláján megkapaszkodott, fellépett az ülőlapra onnan pedig az asztalra, vézna teste alig keltett volna feltűnést, ha nem néz rá egyenként minden egyes  arcra.
Mire körbefordult az ebédlőben, már néma csend honolt.
Aztán hadarni kezdett, gyorsan beszélt, de érthetően formált minden szót, közben hol egyik, hol másik kezeltre, vagy épp' gondozóra nézett.
-Ti, hozzátok beszélek, akik hazugnak mondotok engem, és mániákusnak, tihozzátok, akik éjjelenként tele vagytok perverz, és torz elfoglaltságokkal, mert betegebbek vagytok az itt lévőknél!
De közben veszitek a bátorságot, és nem hisztek nekem!
Tudok repülni!-kiáltotta, és hirtelen felemelkedett az asztal lapjáról, alig volt följebb a talpa a poharak tetejénél.
-És látom az ablakaitokon át, miket tesztek. Nem érdekeltek.
Csak annyiban, hogy nem tudom milyen jogon felügyeltek ti, ránk?!
A többiek csak debilek, meg idióták, de ti? Ti magatok vagytok a degenerált, gonosz képmutatás.
Közben a hátán az inge púposodni kezdett, aztán egyszerre csak egy reccsenéssel elhasadt, először csak két dudor növekedett a lapockái táján, aztán hosszú fehér, és krémszínű tollak kezdték elborítani, végül két hatalmas szárnnyá alakultak, ekkor Jaruk vízszintesbe fordult, és a szárnyait kitárva lebegett, csenevész teste, keskeny arca a betegek, és az ápolók közt úszott, hangja erőteljessé vált, aztán lassan először a vizsgálatokat végző doktor fölé került, és a szemeibe nézett.
A doktor egy pillanatig megkövülten állt, tátogó szájából nem jött ki hang, csak valami gőzféle, mielőtt aztán összeomlott, és mire földet ért volna, nem maradt más belőle csak egy kis kupac hamu.
Aztán előbbre lebbent, függőlegesen megállt a levegőben, és a társaira nézett.
-Rátok nem haragszom, mert ti valóban betegek vagytok, éltek, beszéltek, esztek és alszotok, de mindegy is, mit csináltok, úgysem nagyon tudjátok, összességében jól érzitek magatokat, és nektek kizárólag ez számít. Nem tudtok semmit, és vigyáztok, ha derengő elmétek gondolkodni kezdene azonnal visszakoztok a bódult időtlen idiótaságotokba, mert a tudatlanság, és a közös butaság megvéd.
De mindenki maga dönt, hogyan tölti itt az idejét. Az én büntetésem viszont letelt.
Úgyhogy most itt hagylak benneteket.
Biccentett egy kissé a néma gyerekarcok felé, és látta, hogy valami morzsát azért mindenki megértett.
Azután egy erőteljes szárnycsapással kihussant az ebédlő ablakán.
Amikor meredeken felfelé húzott az ég felé, jól hallotta a feltörő zsivajt a szokásos hangokkal az ebédlőből. Csontos, sovány arcán átsuhant egy fanyar mosoly, hiszen ezek szerint lent nem változott a világon semmi.