Haász Irén: A csend

A csend a jó. A zümmögő,
ketyegve röppenő idő
idegpályák rostjain át
oroz tőlünk harmóniát.
A csendből éledt halk szavak
nyugodt virágot hajtanak,
szelíden, tisztán adnak át
szivárvány színű glóriát
a békének.

De jó a csend,
mi édes táptalajt teremt
a gondolat csíráinak,
feloldoz, mint világi pap,
de bírád is, könyörtelen.
 A csend magányában terem
a vádirat, hogy szembenézz
valós magaddal. míg csak élsz.

De jó a csend, ha meglesed
porcukros percben egy gyerek
sugárzó, bámész fényeit,
kis páncéljának réseit,
fenyőillatban ahogy vár
Jézuskára, hogy jönne már.

A csend magányában terem
az alkotás, a mestermű,
poklokba sodró hengerű,
mely kifacsar végső szintig,
és mégis kell mindig, mindig,
kifejezni, elmondani,
kottákba írva hallani,
megfesteni a látomást,
rendkívülit, valami mást,
amit csak én, csak az ismert,
akin az élet végigvert,
vagy általános annyira,
hogy nehéz kimondania
akárkinek.

Jó az a csend,
amit a harctérre lebbent
az ember alkotta dörgés,
ha elhallgat  az öldöklés,
és órákra vagy percekre
nyugalom száll a lelkekre,
hogy érzi porszem mivoltát
mindenki, ha addig korlát
nélkül uszított is netán.

S finom a csend, egyáltalán.