Kapolyi Noémi: Debóra III.

Minden reggel, amikor befejezte a foglalatosságokat az állataival, már megetette a tyúkokat, a libák kaptak egy újabb vödör vizet, hogy az itatójukban fürdésre is fusson belőle, és a kecskék is a karámjukban ropogtatták a szénát, elindult a hegyoldalon felfelé az akácosba.
Amikor félúton járt, szeretett megfordulni, lenézni a házára. Úgy kellett megkeresni a lombok között, inkább csak a kéményt látta, onnan tudta hol a ház, a kertjéből pedig a sok zöld nem engedett elárulni semmit sem. Igazából ennek is örült, így az állatai nagyobb biztonságban élnek, mert a ragadozó madarak nem szeretnek ágak közt repülni, ott nehezebben tudnak lecsapni a zsákmányukra, ami jelen esetben Debóra valamelyik tyúkja lett volna.
Már majdnem teljesen felért a mezőn a gerinchez, ahol a hegy legtetején állt az akácos éppen teljesen virágba borulva, és a törzsek közti bodzák virágaival összekeveredve egész bódító volt az illatár.
Nagyon szeretett itt időzni délelőttönként, mostanában egy idős asszony is feljárt ide, először csak  köszöntek egymásnak, váltottak is pár szót, de aztán néhány napja már egészen jól elbeszélgettek egymással.
Debóra annyira elzártan élt, hogy igazán jól esett neki egy kis beszélgetés délelőttönként.
Így hát most is az egyik fának dőlt, a nap felé tartotta az arcát, és behunyt szemekkel élvezte az illatokat, míg várakozott Bori nénire.
Szeretett ilyenkor eljátszani avval az érzéssel, hogy ő is egy akácfa, gerincével a lapockái között érezte a kemény kérget, és a talpaival a földet magát, annak minden tömörségét, erejét, tartását ahogyan tartja, és a föld tetején megtartja őt. Annyira pihentető érzés járta át ilyenkor, hogy sokszor a reggeli munka, és az azt követő hegymászás után is könnyed léptekkel tért haza.
Jó volt ezt is megbeszélgetni Bori nénivel, akár csak a mezőn a remegő, és reszkető foltokat, amiben jó volt megállni, és érezni azt ami a földből ilyenkor szinte kilökődött.
Bori néni pedig mindent ismert, és tudott, bármit elmondhatott neki, mert értő szemei, és szavai nagy bizalommal töltötték el Debóra lelkét.
Bori néni tanácsára nem kereste többet akarattal a remegő foltokat, amelyek szinte sosem ugyanott jelentek meg ismét, és valamiért, ha nagyon akarta akkor nem is lehetett észre venni őket.
De ha csak úgy félálomban révedezett, akkor azonnal látni kezdett.
Bori néni mindig azt mondta, hogy az ösztöneire hallgasson, mert neki még vannak, hát használja.
Debóra pedig igyekezett figyelni arra, hogy mit érez.
Egy idő után feltűnt neki, hogy Bori néni nem jött.
Elnyomta magát a kezeivel a fa törzsétől, és körülnézett.
Még az is megfordult a fejében, hogy talán valami baj érte a nénit. Gondolta, elindul, és kicsit körülnéz, hátha rábukkan valahol.
Debóra ismerte az akácost, mint a saját kertjét, rengeteget kószált benne az évek során.
Nem volt egy nagy erdő, de azért bejárni éppen elég. Most tűnődött csak el azon, hogy mit is mondott neki Bori néni.
Amikor megkérdezte, honnan jár fel ide, azt mondta, hogy az akácos mögül jön a kis patak mellől, merthogy arra lakik.
-Nosza hát-szólalt meg Debóra- végül is van időm. Azzal elindult a fák közt a völgy felé.
Amikor kiért a lombok alól és lenézett, a megszokott látvány fogadta, ennek ellenére elámult a gyönyörű látványon.
Dimbes-dombos mező szaladt le a fák felől a völgy legalján futó kis patakig. Aztán onnan fölfelé tekintve mély vágatokkal kaptatott fel a szemközti hegyoldal, a tetején lombhullató erdő zöldje sötétlett. Debóra nem is vette észre hogy elmosolyodott.
Miután kibámészkodta magát, elindult lefelé, sokszor oldalazva, hogy el ne botoljon a gazos, mezei virágos mező vaddisznó túrásaiban.
Alaposan kimelegedett mire leért.
Aztán odasétált a patakhoz, lemászott a sodrás által kivájt magas mederfalnál lévő vadösvénykén, ahol az állatok inni szoktak.
Megtámasztotta egy nagy kövön a lábát, és lehajolt inni. Hűs volt a víz, és jó ízű.
Aztán visszakapaszkodott a mezőre, és elindult csak úgy, valamerre a patak mentén.
-Bori néni! Merre van?!-kiáltozott párat Debóra, közben figyelt, hátha meglát valami ösvényt, vagy kunyhót, ahol a nénit megtalálja.
De egy árva teremtéssel sem találkozott. Csak az erdő, és a mező hangjai felelgettek neki.
Debóra észrevette, hogy már nagyon fent jár a Nap, vissza kellene fordulnia, csak a felfedező út izgalma magával ragadta, mert amióta itt élt, erre, ilyen messzire még sosem kóborolt el otthonról.
Aztán a patak kanyarulatában a szemközti oldalban, egy kis félszigetet pillantott meg, a bokrok egészen eltakarták szem elől. Átlépdelt a patakban lévő nagyobb köveken, és lassan közeledett.
Érezte, hogy valamiért nő benne az izgalom.
A magasan burjánzó növények közt pillantotta meg a kis ház maradványát, éppen csak az oldalfalak álltak, annyira elemésztette az idő. A romok mögötti elüszkösödött fadarabok még halványan emlékeztettek a tető maradékára, amit mintha a falakkal együtt leromboltak volna.
Debóra szomorúságot érzett és késztetést, hogy átlépjen a falon.
Egyetlen lépéssel átlépett a vályog maradványon, és a következő lépéssel bent állt a valamikori helység közepén.
Magas gaz, mezei virágok mindenütt, és ragyog a nap, tűz a fény, meleg van, megszédül, lángol a tető, hangok kiabálnak odakintről.
-Gyere ki boszorkány! Gyere ki! -erős férfiak hangjai remegnek a levegőben.
Debóra retteg, hogy a ruhája lángra kap, lenéz a szoknyájára, de nem pörzsölik meg a  lángok.
Hallja a robajt, hogy pattan a gerenda kötése, és jajongva fordul félre a tető, ahogy az oldalfal sarkát kidöntik alóla.
-Gyere ki, vagy ott égsz halálra! De maradj ha akarsz, a mi temetőnkben úgysem fogsz nyugodni!-ordítozás és hahotázások.
Pattog a parázs, omlik már a ház is, füst, és füst mindenütt, fekete füst.
Debóra forgott csak középen, lehunyt szemei elé nyomott kezekkel.
-Istenem, mit csináljak?!-kiáltotta.
Aztán csak állt, eltakart arccal. Hallotta egy madárka énekét. Figyelt. Aztán leengedte óvó kézfejét, és nem volt tűz.
Nem volt semmi, csak a beomlott kis falak és a patak csobogása, békésen megnyugtatón.
-Bori néni-suttogta Debóra.
Aztán körbepillantott, majd hangosan megszólalt.
-Bori néni, várom magát holnap is az akácosban, én ott leszek, maga jó!- kihúzott háttal egyenesen, teli tüdőből mondta mindezt, aztán átlépett a falon, majd megindult a patak kövein át, föl a mezőn az akácerdő felé.
Debóra könnyed léptekkel haladt a meredek kaptatón, és ismeretlen, hatalmas boldogságot érzett.