Kapolyi Noémi: Debóra II.

A hegyoldalban lévő házban, ahol Debóra egyedül lakott, nagy nyugalom honolt.
A ház mellől felfelé induló utacska a veteményes kertbe vezetett, az út mentén pedig ólak sorakoztak  külön egy a tyúkoknak, amit éjjel zárva tartott, de állt ott a libáinak és a kecskéinek is egy-egy ólrész.
Reggelente kiment az udvarra, és mindenkit megitatott,megetetett.
A tyúkok a bezárt ólban éjjel biztonságban voltak, ilyenkor inkább a libái, és a kecskéi kaptak nagyobb figyelmet.
Debóra tett-vett körülöttük, közben jól megnézte őket, nem tett-e kárt valamelyikükben az éjszaka.
Azután, amikor befejezte a dolgait, és már a kecskék fejésével is végzett, visszament a házba.
A szokásos reggeli teendői között szerepelt az ablakpárkányok átnézése, ott van-e még az este odaszórt só, összeszedte a kulcslyukból a földre kapart viaszt, amit a tűzre fog dobni, hiszen estére úgyis új kell majd,-gondolta.
Elhúzta a függönyeit, hadd jöjjön be egy kis napfény.
Ilyenkor, amikor kicsit leült, elnézegette az otthonát, és azon morfondírozott, milyen lakájos, kedves kis hajlék ez így napközben.
A hosszú évek alatt nagyon megszokott itt, de az este leszálltával még mindig nem tudott kibékülni.
A maga ura volt, ezt a szabad érzést szerette, és nem is tudta már elképzelni magát máshol.
A nap ment a maga megszokott módján, délután amikor fölpillantott a hegyre az akácos felé, látta, hogy nagyon kezd beborulni az ég.
A nap szépen sütött, de a fák felől sötétség kezdte eluralni az eget, természetellenesek lettek a fények, ahogy a nap küszködött az égboltot egyre jobban elfoglaló sötétséggel.
Nézegette is Debóra egy darabig, mi is lehet ilyenkor délután, de aztán elfordította a tekintetét, és inkább összeszedte a tojásokat.
Nemsokára felfigyelt a libák gágogására, aztán már olyan hangon kiáltottak, mint amikor madár közeleg, magas éles hangokat hallattak és kezdtek elbújni, némelyek a verem lelógó teteje alá másztak, mások a farakás rései közt kerestek menedéket.
Ez már kezdett nagyon nem tetszeni Debórának.
Gyorsan bement a tyúkudvarba, nekiállt beterelni a tyúkokat. Azok nehezen indultak csak befelé, hiszen úgy gondolták, még övék az egész délután.
Az akácos felől finoman zúgott a szél, először csak avatott fül hallhatta a susogást, de aztán ahogy erősödött, hajladoztak a lombok az erős széllökésektől.
Az ég morajlott, felerősödött a vihar.
Mire az utolsó tyúkja is bement az ólba, és végre bezárhatta az ajtót, addigra már orkán zúdult le a hegyoldalról, és akkorákat lökött, hogy Debóra egy pillanatig meg kellett, hogy kapaszkodjon a kerti kapuba, hogy a házba igyekezhessen, ha alábbhagy egy lökés.
Végigsietett a szőlőtövek mellett, útközben felkapott pár apróságot, vödröt, mérőedényeket, hogy ne vagdossa őket a földhöz a szél.
Belépett a házba, mindent a földre dobott, és bezárta az ajtót.
A vihar visító hangokon tépte a lombokat, eszébe is jutott, nehogy elkapja a tetőt, mert akkor tán el is viszi.
Aztán a konyhába ment, becsukta a belső spalettákat.
Várt egy darabig, majd a hálószobájában is mindent bezárt aztán leült az ágy szélére, és várt.
Az járt az eszében, majd csak elvonul innen ez a sötét felhő, csak idő kérdése.
Ahogy ott ücsörgött egyre jobban fájlalta a lábát, érezte, hogy ég a bőre.
Megüthettem valahol,-gondolta.
Jó darabig nem akart tudomást venni a fájdalomról, inkább a hangokat figyelte, dörgött, morajlott, néha pedig fülsiketítően fütyült, szinte jajszavakat kántált a vihar.
Aztán hirtelen az égő fájdalom felerősödött, odakapott a lábszárához, iszonyú forróságot érzett, feljajdult, felállt, még a félhomályban is látta ahogy vöröslő bőre feldagadt.
-Ó Istenem!-kiáltott.
-De hát mi ez?!
Amikor fölnézett pont a szemközti kis ablakon állapodott meg a tekintete.
Állt ott valaki, vagy valami az erős félhomályban.
Magas hajlott háttal, hosszúkás, tar, fénylő koponyával, szemben vele.
Egyetlen szeme volt, és az őt nézte.
A valami szeméből irdatlan hő áradt, érezte, most már égeti mindenütt fájón és marón.
Amíg az ágyán ült, csak a lába volt látható az ajtótok mögül, ezért csak ott tudta égetni őt, a kicsi ablakon meg nincs spaletta de még függöny sem, nem is jutott az eszébe eltakarni.
Debóra visszalépett a fal takarásába, és igyekezett összeszedni minden lelkierejét.
Próbálta tudatosítani magában, hogy ott a só, tehát bejönni nem tud a jelenés.
Igyekezett még a félelem írmagját is törölni magából, azután csak a fohászra gondolt, egyre több sor jutott eszébe, először csak hangtalanul formálta ajkával a szavakat, aztán már félhangosan mondogatta, hallotta ahogy a vihar már artikulálatlanul bömböl odakint, nem létező ágvégek verik, és kaparják a tetőt.
Nem érzett félelmet.
A hangorkánban már üvöltötte a szavakat, mire katartikussá vált a tombolás, ő maga is tombolt, kitárt karokkal állt hálószobájában,  hátravetett fejjel behunyt szemekkel ordított, dőlt belőle a hang, az ima hangjai.
Olyan hirtelen állt be a csend, hogy úgy érezte megsüketült.
Nem hallatszott az égvilágon semmi.
Leengedte karjait, és támolyogva elindult az ajtó felé.
Kinyitotta, kilépett az udvarra.
Körülnézett, egyetlen levél sem hevert a földön, sem ágak, semmit sem borított fel a szél.
A feljárón megindult, a libái már ott sétálgattak, a kecskék az ól ajtajában ácsorogtak.
Azután tétován lenézett a lábszárára, vörösen virított rajta a megégetés.