Kapolyi Noémi: Hárfás Szibilla

Szibilla a partoldal tetején üldögélt és hárfázott.
Ezt az időtöltést nagyon szerette, lelkét felemelte a hárfából fellibbenő megannyi pendülés, élvezte a belé áradó zenét.
A nap már az égről ragyogott rá.
A csodálatos hangok, szinte feloldódott bennük és csak játszott, játszott, ha elkezdte, akkor általában órákon át.
Sajnos nem volt hallgatósága, ilyenkor a sekély vízmosás egészen néptelen volt.
Minden alkalommal nagyon meglepte ez az üresség, mert amikor reggel idelátogatott, még rengetegen voltak erre.
A partfalon sem kapaszkodott senki, még az iszapodúk is üresen ásítoztak.
Hajnalban, amikor megindult a nyüzsgő élet a kis parton, kimásztak odúikból a békák, dermedt tagjaikkal a reggeli napsugarakat keresgélve, a vízicsigák is álmosan nyújtogatták a nyakukat, pár egér fáradtan nézegetett, mivel ők egész éjjel gyűjtögetni voltak.
A csiborok fürgén úszkáltak a friss vízben, amikor az egyik a felszínre úszott és ott lebegni kezdett, egyszerre csak teljes erejéből felsikkantott:
-Jön a zöld hajú! Jaaajj! -azután azon nyomban alámerült és villámgyorsan elúszott a társaival együtt.
A békák, de még a vízibolhák is olyan sebesen úsztak el, mintha soha nem is lettek volna arra.
A legnehezebb helyzetben sajnos szegény csigák voltak, mivel lassú állatok lévén nem sokat tehettek, maradniuk kellett persze a szokásos óvintézkedésekkel, mielőtt az egyik nekikezdett elvackolni, még óda szólt egy csíkos házú rokonának:
-Na, hallod!? Ez valami borzasztó lesz megint. Idemászik a ragacsos zöld frizurájában és megint azzal a rettenetes izével fog itt fül repeszteni, én nem is értem, hát más partfal nem is jó neki, csak a miénk? Igyekezzünk, mindjárt kezdi.-és ásta is magát a lágy iszapba, hogy ott a házába húzódva átvészelje ezt a nehéznek ígérkező napot.


Kép: Michelangelo: A líbiai szibilla