Hajnalon álmodtam, azt hiszem,
vérrel telt aranyserleget hoztam,
arcomat láttam iszaptól szennyesen,
valami boldog temetésen szóltam...
„...jég által simított hólepte hegy leszek,
ezer évet szelekkel dúdolva dacoltam,
hósipkát emelnek előttem más hegyek,
gondolván, míly rég mozdultam, táncoltam.
Vagy pusztuló őserdő legyek, ha megyek,
mindenek szülését magamban hordozzam,
éljenek bennem lágy, gyógyító helyek,
s ki árt nekem, magammal pusztítsam.
S mint sötétben simító emberi kezek,
érzelmek minden reményét daloljam,
álmoktól bóbiskló fejeknek arcára
milliók őszinte ráncait karcoljam...”
Koporsók aljáról visszalát szemem,
szám szóra nyílt – úgy értem – búcsút mondtam,
tudtam, mindez lehetetlen nekem,
nem maradhat egyben az, ami voltam.
Furcsa, de őszinte félképek ezek,
nem tudom hozzám vagy rólam szóltak,
Miként magamra rántott életmezek,
Elmúlást, félelmet álmomba rajzoltak.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése