Kegyelmet kér kezem között a szél,
oktalan ostobasággal ostoroz, mert fél.
Tegnapok tünetei tényként támadtak rám,
mondván mogorva múltam morajdalát.
Sziszegett szép szél, szétfútta ujjamat,
lengve lobogóként, lebbentve utamat.
Csupán csikorgva, csendben csobbanni akartam,
arisztokratikusan aranyló arkangyali rangban.
Dúdoltam délceg, daliás delelőt, mielőtt
naptánca némán nagyon nagyra nőtt.
Ismerős istenek intettek pihenőt,
ezerszer elsírta eszméit, majd lőtt!
Hitte, hogy helyes hangja, de ledőlt
már minden még azelőtt,
hogy a mindennek szívében pókhálót szőtt.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése