Csak néhány sárga fotó leszek neked,
meg apró porszemek, mit szertevet a szél,
talán lelkemnek hiszed majd emlékem,
pedig mindig tudtad mennyire fél!
Fél sötét holdtól, fél naptól,
fél jótól s jogtól;
örök rettegés miben e gyenge arc él,
a látvány s a múlt kísért,
most tudod, nem pusztítás volt a cél,
de késő, mert szerelmet vesztettél;
az egyetlent, az igazt, pedig nem te féltél,
csak nem hitted nekem, nem bírom
tovább vinni nyomorom, mert már nem él.
Rossz szavak, rosszkor!
Gondolat hatalmát árnyék palástolja,
rám teríti negyed hitét s nem tér
vissza sem hozzád, sem hozzám,
mert szabad akarat az, melyet oly sok könny kísér.
Belemarkolsz, simogat porom,
Mégis oly sivár, üres lett neked e tér;
fülledt dallamot dobol, hangom hallod,
pedig csak áramlott, lüktetett a vér.
Tudod jól, sok lett; az, mit gyűjtesz a múlt;
gép lettél, artériád már nem igazi ér.
Ordítanál: nem így, nem ezt akartad,
csak reményt kértél, de féltél.
Hiszed most, élted értelme majd
így egyszerűn ostobán véget ér,
hiszed majd, találkozunk még,
de az igaz az, hogy élet egy van, s ha véget ér,
nincs másik, nincs új, nincs szebb,
mert a lélek lesz, mely az út végére ér.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése