Üres köröket futottam éjjel,
csak aszfalt sírt sivár szólamot.
Figyeltem fényeket, s az ablakod kéjjel
nyílt, de tudtam, már nem vagy ott!
Ágyadon hevertem, éreztem - remegsz,
s éreztem, amiképp meghalok!
Testnyelved édesen üzente: szeretsz,
ám félek, csupán csend az, mit adhatok.
Hideg élet szavába most beleborzadok,
kegyetlen, savmarta démoni lelkem.
Egyre érzem, miként belül rothadok,
elhagyni készül most jellem s a szellem.
Mámoros pillanat nem hoz már nyugalmat,
Lélekkoldusként kertekben sétálok.
Úgy hittem, szócsillag ad nékem hatalmat,
/tudom már/
sírkertek nyugalma mekkora átok!
Feloldoz némán nevenincs szajhám,
elmém szülte néma vágy ő.
Keleti ábránd fetreng most párnán,
s merev testembe fájdalmat sző.
Apró pont felvillan, izzik e szem mögött,
még sincsen arcomon komor izgalom,
s kezemben fekvő két üveggömb fölött
nyugodva úszik el, utolsó alkalom…
Bizarr s nyomorult ez síró végzet!
Hallod? Reccsenve megfagyott!
Fukar s bonyolult ez önkínzó lélek,
de ismer, s tudja, hogy itt vagyok.
Agresszív istenek jöttek egy hajnalon,
tépték, zúzták, marták testem!
Véres szemem kezükbe vették – itt lész az alkalom,
olcsón eladom, mert semmiért vettem!
Azt mondod, hallod, amiként hallgatok,
remegő számból vér s nyál csorognak,
fekete jajszavát jólesőn hallhatod
ajkaim szélében dühöngő daloknak.
Már izenné elmém ez világra,
de kalimpálva veté el új hitem.
Már lihegné mondatim, akként vigyázva,
miként szirmait simító új napisten.
Lángja ért hozzám, füstje maradt nekem,
hamuból jósol, jeleket rajzol.
Hiteget, ostromol, van örök szerelem…
…értelmet pótol, s érzelmet markol
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése