Néha elsétálok melletted öreg barátom.
Te is csillagokba akartál kapaszkodni,
És most itt állsz betonba ágyazva,
Tar ágaiddal meredve az ég felé.
Odvas törzseden ezer rovar rág
Nem leveled, gyűrűidet szaporítod.
Valaha szép voltál és sudár,
Neked bókolt a pompás napsugár.
Ágadon madár fészkelt,
S énekelt,
Óh, ifjúi nyár!
Neveltél számtalan virágot,
Zengett körülötted sok-sok darázs.
Leveled árnya alatt szerelmesek
Váltottak csókot,
S a beléd vágott szív sem fájt.
Gyermek mászott fel rád,
Bújva a többi elől.
Megfáradt vándor hűsölt alattad,
S te mily boldog voltál.
Gyökereddel a földbe kapaszkodva,
Álltad vad szelek támadásait.
Fiatal voltál és erős,
A felhőkbe vágytál,
S most szomorún lehajlott vesszőkkel
Nyújtózkodsz felém.
De nézd, egyik ágadon új gallyacska nőtt,
Boldogan tör utat a fény iránt.
Nincs veszve semmi, barátom,
Olyan leszel, mint egykor rég.
Jön új tavasz, új rügyek,
Új álmok.
Messze még a vég!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése