Kőhalmi Levente: Hegyek s életek

Korhadnak hegyek s életek,

Engedd, vezérük hadd legyek;

ki ékírás titkain tetszeleg,

sírgödrök felett jót nevet.

Sorvadnak hegyek s életek,

dögömet dongják dünnyögő döglegyek;

örömpondrók az, mit testemben nevelnek,

mulatságos mozgóbáb lehetek.

Rothadnak hegyek s életek,

senyvedek én is, ha lehetek veletek;

kővévált kínomban boldogan bűnt vetek,

Purgatórium porondján élő bolond leszek.

Lángolnak hegyek s életek,

tisztító tüzei ez égnek most hadd legyek;

viszolygó lelkeket örömmel illetek,

szenvedő húsokat illatra égetek!

Megfagynak hegyek s életek,

emésztő gleccserek titkai hadd legyek;

s mint jégbe vésett halálszellemek

őrizhessek megfagyott tetemeket.

Felsírnak hegyek s életek,

fájdalmas könnyeik hadd legyek;

tisztítsak földeket, lelkeket,
miként ez élő síremlékezet.

Szenvednek hegyek s életek,

bánatuk tárgya most hadd legyek;

sóvárgást csalva, mint ügybuzgó képzelet,

ki színlelő szem előtt gúnyában tetszeleg.

Őrjöngnek hegyek s életek,

ez őrület földszaga, sárszaga hadd legyek;

testembe ezer s még több szeget verjenek,

hogy hagyjanak magamra e kényszerképzetek!

Üldöznek hegyek s életek,

támadó s űzött vad egymagam hadd legyek;

magamra hozzak majd sorsszerű végzetet,

mert elfutni önmagunk elől nem lehet!

Most pihennek hegyek s életek,

engedd, párnájuk, vágyálmuk hadd legyek,

örömmel bírnám, ha rajtam fekszenek,

mint több mázsa föld, mi szorítja mellemet.

Tudom, fel többé sohasem kelhetek,

s nem sírnak nékem már borongós fellegek;

vége itt szónak van, s meglehet,

simítnak szomorún e hegyek s életek.