Liszt most h-moll
szonátáját játssza,
kezén keresztül futva
érkeznek a hangok.
Majd hirtelen feláll, helyt adva
a tanítványoknak. Jön
Thomán István, majd az ő
tanítványai,, Dohnányi,,
Bartók, Ferenczi, aki
Ciffra Györgyöt hozza
magával.
Fehér-fekete
billentyűké a teremtés,
az örök átok, amely
nevető fájdalmak alatt
borzongató gyönyör.
A szobát befestő hangok
tovább lépnek, már egy
templom torony
magasságát veszik célba,
hogy egy lélekpusztító
zuhanással a poklok
mélységeiben keljenek
életre, újra.
-----------------------
Ma sem találok magamra.
Fekszem valami levegő-
égnek nevezhető
szürke álomban, melyet
nemsokára elfelejtek.
Nincs jelentősége a
jeleknek, a vízionizált
jövőképnek. Álomfejtők
jönnek,
belehalva az igazságba,
hogy nincs igazság.
Ezért keressük, kevés rá
egy élet.
Most kígyószisz
növényben pásztázom a
halhatatlanságot, amely
fájdalom csillapítóként
hatna.
Kutat ások, hogy
közelebb kerüljek az
elérhetetlenhez. Azt
mondják, rossz irányba
indultam.
Mihez képest?
-------------------
Ma mindenki leült a
zongorához, és
egyszerre játszott az
elégett fák alatt.
Ahol a lepotyogó jelen
reménykedik.
--------------------
A semmiből
kölcsönkért fülesek
lógnak.
A felismerhetetlenségig
hagyom magam
összezúzni,
de már mindent értek.
Tisztán, kivehetően
énekelni kezdesz,
hamisságod már-már
isteni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése