Paszternák Éva: Gondolatban

Látlak gyakran, fiatal vagy, látod: én
öregszem lassan, de beszélek hozzád
mintha élnél, s válaszolsz is. Gondolatban.
Olyan vagy, mint akkor régen, mikor éjszaka
az ajtónyitást ablakom alatt kérted.
Kopogtattál, majd lágy szavakkal, illatokkal,
csaták nélkül hódítottál, és karodba így udvaroltál.

Volt, hogy gyalog jöttél, csak a göncölszekér
fényét láttad. Vezettek felém az égi-szikrák,
öröknek hitt szikla-vágyak, és nem volt
semmi lehetetlen. Hozott a két hajthatatlan,
rögtaposó lábad.
Később csak nevemet ismételted, s én
tudtam, hogy a lélegzeted, és minden
perced az enyém, csak az enyém, mert
mentünk előre egymás mellett, mint két
egymásért már istent játszó, halhatatlan remény.
Két, egymást akaró élet, de hirtelen a hosszú járdán
valami elvitt téged, s a barangolás széles
útján elvesztetted az istenséget.
Idegen volt a szag, a rád zuhanó környezet, s
hogy régi éned elfogyott, te már nem ismertél
meg, és én, ma sem értem, csak kérdezlek, - miért
tetted magadévá a mások ásta vermeket?

Gyakran veszem elő az emlékek ecsetjét,
akarom: szépen díszítsék homlokom
belsejét. Hogy voltál, s míg igaz, nekem
maradjon csodás az ifjúság, s vigasz, hogy
ládáját együtt raktuk tele, de üres
marad a bélésre varrt, idős korunknak szánt
ráncos, vén zsebe...hogy fáj, ezt tán tudnod kellene.
... tudom meg kell értenem, így rendezett
minket meg életünk nagy mestere.