Szagtalan rózsa kornyad az útra,
lécbe kerített ház pityereg,
könnye salétrom, izzad a tégla,
messze repültek a gyerekek.
Porlasztó szél, ha erre csatangol,
rázva-morogva zsindelyt feszít.
Görbülő földút álmokat hantol;
már a menyecskék sincsenek itt.
Fekete varjak – özvegyasszonysor –
vágyja bicegve sírját,kaszást,
elkap egy csirkét, szidva a sorsot,
s nyakát nyiszálja – mit tehet mást?
Hajtja apadva csörgedező vér,
ránduló izmok, vert idegek.
Zárkózó romja düledező rév,
nem szívesen lát már idegent.
Kényszer szabott lét parancsa úr itt,
koravén napok fárasztanak.
Mind rabok. Unják e földi vurstlit.
Nemcsak magától az, ki szabad…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése