(Avagy anya van ilyen, és anya van olyan)
Három göcsörtös ágban végződő csupasz bot volt. Foghíjas villára is emlékeztetett, Neptunusz három ágú szigonyára is, leginkább azonban két, csuklóban érintkező, egyszerre nyújtó-esdeklő tenyérre.
Valószínűleg ezért tette vízbe Böszörményiné tanárnő. Bár nem hite, hogy gyökeret ereszthet. Év milliók alatt források, patakok, folyók élő vizéhez szokott növény egy dél-nyugatra néző szűköcske öt személyes tantestületi szoba nyárba tartó, olykor bizony túlhevült klímájában.
Megtette mégis. Mármint gyökeret eresztett. És meglepően hamar. Ugyanilyen váratlanul pöndörödött fésületlen pulikutyává – ahogy maga-magát is nevezte Böszörményiné azzal az évente egyszer nyesett-bodorított sötétbarna hajával. Mert fésülni ilyenkor hetekig nem hagyta magát. Mármint a hajzata. Állt, ahogy neki tetszett. Állt, és pöndörödött. Ahogy az immár fűzfácska is. Állt, és pöndörödött, ahogy ő akart. Az egyetlen különbség üde, remény-zöld színe volt.
Pedig Böszörményiné évtizedekig irtózott mindentől, ami fürt, csiga, göndörület. Ha viselte is, mert viselte – a békesség kedvéért, megszokásból, lemondásból – az a hétéves leendő első osztályos csodálkozott benne, aki kusza, kimondhatatlanul kínos érzésekkel tűrte, hogy furábbnál-furább szerkezetekkel a fejükön órákig gubbasztó nénik közé ültessék valami tükörfalú, orrfacsaró szagú helyiségben, ahonnan néhány órával később már nem ő, hanem egy hatalmas fehér masnival koronázott göndör-böngyör idegen lépett ki.
Anyjának Shirley Temple volt a gyermek-ideálja. Göndör, fürtös, csigás, mosolygós – és szőke. Hát a lánya sötétbarna hajszínén legalább nem akart változtatni.
Illetve egyszer mégis. Ez már jóval később történt. Úgy Böszörményiné másodéves egyetemista korában. Aki engedett. Ismét és megint engedett. Ezúttal a sötétsége ellen irányuló "jó szándékú" tanácsoknak. Fél életének el kellett telnie ahhoz, hogy rádöbbenjen, az effajta engedékenységgel senkinek nem használ. Csak a saját sötétségét mélyíti el vele. Odabent. Mélyen odabent. ( Meglehet, anyja számára a külső sötétség volt az a bűn, amiért, mint fájdalmak, bánatok ígéretét tette a csecsemő Böszörményinét mellére a bába. Legalábbis haláláig olyan meggyőződéssel mesélte, hogy már maga is hitte. )
Szóval a leendő tanárnő bronzvörösre szeretett volna váltani. Azaz dehogyis szeretett volna. De akkor még azt hitte, az az igazi szeretet, ha enged. Ha ismét enged.
Fénytelen, fakó-rőt kreatúra kerekedett a kísérletből. És egy kontúrok, részletek nélküli valami, amivé összeolvadt a fénytelen, fakó-rőt, eredetileg hajzatnak teremtett szőrzet a természettől kreol, vöröses-barnás arc bőrével.
Egyetlen haszna azért volt az akciónak. Legalábbis a hajszíne megváltoztatására soha többé senki nem tudta rábírni.
És reméli, anyjának már az örök világosság fényeskedik odafent.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése