Még néhány perc és elkezdődik a hangverseny. Kedélyesen zsong a hatalmas terem.
Több száz torok visszafojtott suttogása a békésen oly szelíd, ám a felszínt veszélyes energiákkal feszítő óceán mormolását idézi. Vizet érő kavicsként csobban egy-egy késve érkező tűsarok sietős koppanása.
A kisfiú egykedvűen szemléli a koncertterem aranyozott cirádáit és a szélső karzaton ülőket.
Lágy mosolyok, bársonyos pillantások simogatják. Látszólag nem vesz róluk tudomást. Csak baloldali szomszédja, egy fiatalosra sminkelt éltes hölgy szeméből süt az áhítatos zenerajongással sem palástolható rosszallás.
- Mit keres egy öt-hat éves forma kisgyerek este fél nyolckor a felnőttek között?
Ám az öntudattal viselt makulátlan eleganciának még ő is elismeréssel adózik. Élesre vasalt pepita nadrág borul a fiúcska csillogó fekete lakk cipőjére. Acélkék, feszes zakócskája alól hófehér ingnyak és kézelő villan elő. Hatalmas csokorba kötött fekete selyemsál egészíti ki az öltözékét. Az igazán hozzáértők, a táltos látók pillantásaikkal azonban gesztenyebarna haját simogatják. Ez a haj fegyelmezhetetlen rakoncátlansággal bodorodik nem egy, hanem három forgó körül. Az öregek szóbeszédeiben járatosak pedig tudván-tudják, hogy ez a zsenialitás csalhatatlan jele.
A gyerek tekintetét – lelke tükrét – széles fekete szarukeret és vastag dioptriák teszik vitathatatlanul intellektuálissá. Talán a kezei repdeshetnének kevesebb közvetlenséggel az erkélykorlát és a szék karfája között.
Ezt érezheti a jobbján ülő hatalmas termetű férfi is.
- Ne mocorogj annyit! Ülj egyenesen! Nyújtsd ki a lábad! Ne forgasd a fejed!
Az utasítások akár egy végtelenített magnószalagról is jöhetnének. Kije lehet? Meghatározhatatlan korú. Az apja? A nagyapja?
E pillanatban felcsattanó taps köszönti a pódiumra lépő karmestert. Majd néhány másodpercnyi rezzenéstelen csönd után a termet elárasztják Beethoven fenségesen hömpölygő ötödik szimfóniájának első akkordjai. Árad, örvénylik a zene. A hangok már-már bénítóan uralják az érzéseket és gondolatokat. Messziről, nagyon messziről, valahonnan a valószerűtlenség határáról homálylik szivárvány függönyön át a fiatalosra sminkelt éltes hölgy, a táltos fejű kisfiú és meghatározhatatlan korú akárkije arca.
Ám ez a fej egyre élesebb kontúrokkal, egyre tömörebben válik ki a zene anyagtalan világából. Ingerülten forgolódik. És nyilvánvaló bosszúságán megtörik a varázs. De a gyereket ez sem hozza vissza az álmok világából. Édes önfeledtséggel alszik a középerkély első sorában.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése